Bevallom, ritkán vannak ennyire negatív érzéseim bármi – pláne egy videojáték – kapcsán, mint most, az ismertetőm alanyául szolgáló No Man’s Sky esetében. A Hello Games még 2013-ban jelentette be a játékot, és nem kisebb kiadó látott fantáziát benne, mint a Sony, így az indie fejlesztésű alkotás jelentős háttértámogatást, no meg reklámdömpinget kapott. A játékban az ígéretek szerint nem kisebb játékteret barangolhat be a játékos, mint a végtelen világűrt, amely természeténél és méreténél fogva rengeteg veszélyt és kihívást rejt magában. Sokat hallottunk és láttunk a hangzatos és látványos trailerekben a programba épített, 1,8*1019 db egyedi bolygó véletlenszerű generálására képes algoritmusról, a felfedezésre váró ismeretlen univerzum csodáiról – a változatos flóráról és faunáról, a kereskedelemről és a fejlesztési lehetőségekről –, no meg arról, hogy mivel mindenki egyetlen rendszerben játszik, ha bárki bármit felfedez, azt maga nevezheti el, és onnan kezdve az objektum neve mindenki számára az marad. Érthető hát, hogy magam is nagyon vártam ezt az érdekesnek és különlegesnek ígérkező alkotást, hogy végül a korongot a meghajtóba helyezve az állam essen le – de nem feltétlenül a szó legjobb értelmében. Előre bocsátom: kizárólag a saját, szubjektív véleményemet és tapasztalataimat olvassátok alább!

Nálam egy program értéke nem feltétlenül a játék méretén vagy az abban rejlő lehetőségeken és szavatosságon áll vagy bukik, engem egy alkotásnak „meg kell vennie”. Ez annyit tesz, hogy nem kell valaminek minimum ötven órásnak lennie, ha lebilincselő a története, és beszippant az atmoszférája. Rosszabb esetben egy gyengébben kiötlött sztori mellé egy nagyon erős és jól kivitelezett környezetet társítva a fejlesztők elérhetik, hogy minden hibája ellenére szeressem a játékukat, és vice versa. Nos, jelen esetben egyik kritérium sem valósult meg, bármennyire is szerettem volna.

Mindjárt az első betöltéskor meggyűlt a bajom a programmal, amikor is egy mezei „loading” felirat jelent meg a képernyőn, egy villogó körben elhelyezett négyzet piktogram kíséretében. Mintegy négy-öt perc várakozás után (nagy ugyebár a játéktér, belefér a sok töltés) végül megnyomtam a kontroller megfelelő szimbólumát, mire a kör szépen elkezdett töltődni, majd bejött a nem túl informatív kezdő képernyő. Ez természetesen nem tántorított el az azonnali játéktól, amibe rögvest bele is vetettem magam. Egy meglehetősen zord bolygón tértem magamhoz, ahol éjszakánként mínusz hetvenöt Celsius-fokos hideg uralkodott, és a civilizált kéz alkotta őrdroidokon és elhagyatott táborokon kívül számos rovar- és gyíkszerű döggel találkoztam. Barangoltam sok-sok kilométeren és órán át, de egyszerűen nem tudtam megszerezni az űrhajóm újraélesztéséhez szükséges nyersanyagok közül a húszegységnyi cinket. Nem volt sehol, bármennyire is kerestem, bármerre is bocsátottam ki a sisakomba helyezett szenzor pásztázónyalábjait. Közben folyamatosan gyűjtöttem a nyersanyagokat, és gyakorlatilag többet bányásztam, mint bármelyik megszállott Minecraft-rajongó. A szerzett nyersanyagokból közben vagy valaminek a javításához szükséges alkatrészeket építettem, valamely felszerelésem energiaszintjét töltöttem fel, vagy pedig egy az egyben használtam fel azokat valaminek a javításához vagy szinten tartásához. Volt már mindenem, ami kellett, az is, ami éppen nem, csak az a nyavalyás cink nem volt sehol. Ekkor, sok-sok óra kutatás után ébredtem rá a keserű igazságra: az agyonreklámozott, véletlenszerű univerzumokat generáló algoritmus az én első nekifutásom esetében pont egy olyan bolygót dobott ki kezdőpontnak, amelyiken égen földön nem volt fellelhető egy, a továbbjutáshoz nélkülözhetetlen nyersanyag. Nos, ez nálam nem fér bele a „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk” életérzésbe, ez a szememben egy orbitális hiba!

No de tegyük félre, hogy „a peches teszter azonnal egy lehetetlen küldetéssel találta magát szemben”, és nézzük a program többi aspektusát. Anno az Alone in the Dark: Illumination esetében azt fájlaltam, hogy a sztori, illetve a körítés csupán egy-két sűrűn teleírt képernyő formájában jelent meg a programban, mindenféle egyéb faxni vagy átvezető videó nélkül. Elmondhatom: a No Man’s Sky esetében visszasírtam ezt a meglehetősen puritán (de legalább létező) megoldást. A játékos egyszerűen semmi (de tényleg SEMMI) információval nem rendelkezik arról, hogy kicsoda, micsoda, miért kelt útra, hogy hívják, mikor és hova tartott, amikor baleset érte, és egyáltalán, miért és hogyan érte baleset. Sehol egy irat, egy rádiójel, egy elcsípett digitális vagy egyéb üzenet. Az ember (ha egyáltalán ember) csak megy, amerre akar, közben megállás nélkül bányászik és harcol, nagy ritkán pedig idegen fajokról ismer meg némi kevés infót valamely általuk épített, felhagyott műtárgy jóvoltából. A bányászati tevékenység során begyűjtött cuccokat az inventory menükben találjuk meg, amelyek hárman vannak – egy a felszerelésünknek, egy a hajónknak és egy a mindentjáró szampónknak, akarom mondani multi-toolunknak. Ez a felosztás sem a legszerencsésebb megoldás (legalábbis nem ebben a formában), de ez igazából nem oszt, nem szoroz a többi dolog mellett.

Ha már gyalogolunk, azt legalább olyan környezetben tegyük, amelytől minden sarkon leesik az állunk az álmélkodástól. Nos, jelen esetben nem ez a helyzet: a látvány kis túlzással olyan, mintha belülről néznénk Azeroth földjét a World of Warcraft egy korai, pre-alfa verziójában, a fejlesztés derekán, tizensok évvel ezelőtt. Nem azt mondom, hogy nincsenek helyenként szemrevaló helyszínek vagy effektek (mint például a színpompás barlangok, az alkonyuló égbolt vagy a szibériai hidegben megfagyó maszkunk), de összességében ez ma kicsit kevés – főleg mindennemű történeti körítés vagy háttér nélkül. A zene talán a legjobban sikerült része a játéknak, amelyet nem kimagasló effektek egészítenek ki komplett hanganyaggá. Eddigi temérdek siránkozásom után azt kell mondjam, a vezérléssel sem voltam megelégedve. Guggolni egyáltalán nem tudtam valamiért, ami azért is volt különösen bosszantó, mert gyakran a szenzor jelezte, hogy alig pár percnyire vagyok egy keresett cucctól, de egyszerűen nem tudtam átbújni az utamban álló (pontosabban lógó) akadályok alatt. Az meg külön megér egy misét, hogy a futáshoz külön fejlesztés szükséges, így a menekülést vagy a gyorsabb haladást maximum jetpackünk segíti alapból.

A későbbi próbálkozásom során tapasztaltakat röviden összegezve, ha valami csodával határos módon túljutunk a kiindulóponton, és el tudjuk hagyni űrhajónk megjavítása után a bolygót, akkor az éppen aktuális járgányunk hajtóművével elérhető távolságban lévő planétákra utazhatunk el. Itt kezdődik a gyűjtögetés és a felfedezés elölről, és egy idő után rájövünk, hogy az a matematikusokon kívül más halandók számára felfoghatatlan mennyiségű bolygó mégsem olyan változatos, mint azt a fejlesztők ígérték. Az intergalaktikus Atlas rendszer, akarom mondani adatbázis jóvoltából feltölthetünk általunk begyűjtött ismereteket, új felfedezéseket az adattárba (például a magunk által felfedezett bolygók koordinátáit), amelyek ezek után minden játékos számára elérhetőek lesznek, és amelyekért némi virtuális pénzmag üti a markunkat. Ez utóbbit arra költhetjük, hogy néhány NJK-val boltoljunk egy keveset, akikkel korlátozott mértékben beszélni is tudunk, ami szintén nem sokat segít abban, hogy a játék körítéséről vagy sztorijáról képet kapjunk. Új fejlesztések és új űrhajók jóvoltából egyre többet bírunk és távolabbra tudunk eljutni, hogy végül elérhessük a játék célját, vagyis a virtuális, véletlenszerűen generált univerzum közepét.

Azt hiszem, ez játéktesztelői pályafutásom eddigi legnegatívabb hangvételű írása. Mindig is törekedtem rá, hogy mindenben meglássam a jót, és erőnek erejével ássam elő a romok alól a szépet és az épet. Most, éppen ezért, végső elkeseredésemben felhívtam a játék PC-s változatát kipróbáló Sityi kollégát, reménykedve, hogy talán az „én készülékemben van a hiba”, és valamit én nem értek, érzek ebben a játékban helyesen. A beszélgetés meggyőzött arról, hogy nem így van, mert ő is nagyjából pontosan ugyanígy látja a programot. (Másodvéleményét video formájában tekinthetitek meg.) Sőt, kettőnk közül még így is én voltam az elnézőbb! Nos, akkor kinek is tudnám jó szívvel ajánlani a No Man's Sky-t? Senkinek és mindenkinek. A sok negatív tapasztalat, a kezdeti érdeklődést csakhamar felváltó monotonitás, a nulla történet és a ma már igencsak karcsú megvalósítás dacára azt kell mondjam, sőt, kiemelnem, hogy az enyém csupán egyetlen vélemény (na jó, Sityiével együtt már kettő), és tudom, hogy a játékosok egy nem elhanyagolható hányadának velem (velünk) ellentétben bejön a játék. Akit nem zavar, hogy gyakorlatilag céltalanul bolyong egy világűr méretű térben, és az sem, ha közben teljesen elveszettnek érzi magát, ugyanakkor vonzza a távol és az ismeretlen, és kedvére van az állandó, talán csak a Minecraftra jellemző mennyiségű bányászat, az könnyedén megtalálhatja benne élete játékát. Mindenki más azonban minimum fenntartásokkal vesse bele magát a programba, vagy leginkább messzire kerülje el azt.