Napjainkban a Call of Duty korszakot éljük, amely a Modern Warfare idejében megreformálta az FPS-ek műfaját. Ám ahogy teltek az évek és érkeztek az újabb és újabb egyforma Call of Dutyk, a rajongók úgy nehezteltek egyre inkább a készítőikre és a sorozatra egyaránt. Talán ez is közrejátszott abban, hogy az Infinity Ward két társalapítója, Vince Zampella és Jason West is összerúgta a port az Activisionnel, és végül elhagyni kényszerült a stúdiót. Nem tétlenkedtek sokáig, több régi munkatársukkal együtt megalapították a Respawn Entertainmentet, megállapodtak az Electronic Arts kiadóval, és hozzá is láttak első játékuk, a nagy reformernek ígért Titanfall fejlesztéséhez. Nos, a dolgok nem teljesen úgy sültek el akkor, ahogy tervezték: a Titanfall nem reformálta meg a műfajt, sőt, legfeljebb egy erős közepes alkotás lett. Legnagyobb hibájaként két dolgot szoktak emlegetni a játékosok: az alapvetően a Call of Dutyra hajazó játékmenetet (amelyet persze kibővítettek a titánokkal és a falon futkosással, de igazából tényleg ennyi), valamint az egyszemélyes kampány teljes hiányát.
A megannyi kritika ellenére a stúdió nem mondott le a robotos sci-fi univerzumról, második játékával is ebben próbálkozik. A Titanfall 2 ráadásul az ígéretek szerint épp ott javít, ahol az előd megbukott: az egyszemélyes kampány terén.
Kezdjük is ezzel, hiszen ez az egyik, ha nem a legnagyobb újítás. A Titanfall 2 története természetesen az első részben megismert felek, a Militia és az IMC közti háború egyik fejezetét dolgozza fel. Az emberiség réges-rég kilépett a világűrbe, és rendre újabb és újabb bolygókra terjeszti ki fennhatóságát. Ezeket persze be is kellett népesíteni, ami nem feltétlenül volt egyszerű feladat. Idővel komoly érdekellentétek alakultak ki a központi hatalom (ez az IMC, vagyis az Interstellar Manufacturing Corporation), valamint a gyarmatokon élők között, akik meg is alapították a Militia névre hallgató katonai szervezetet. A háború elkerülhetetlenné vált a határvidéken, vagyis a legtávolabb eső ember lakta bolygók területén.
A Titanfall 2 sztorijában a Militia egyik katonáját, Jack Coopert alakítjuk, aki tökéletes megtestesítője a zöldfülű bakának. Kalandunk egy rövid, de ötletes oktatómóddal veszi kezdetét, amely egy virtuális kiképzőtéren zajlik mentorunk, a legendás pilóta, Lastimosa kapitány vezetésével. Mi is olyanná szeretnénk válni, mint ő, hiszen a pilóták a háború legmenőbb arcai, legkeményebb katonái és egyben legsokoldalúbb fegyverei is. Ez főleg annak is köszönhető, hogy minden pilóta idegi alapon kapcsolódik egy titánhoz, vagyis egy olyan hatalmas robothoz, amely fejlett mesterséges intelligenciájának köszönhetően szinte már önálló akarattal bír. De legalábbis kiváló társnak bizonyul a harctéren.
Kiképzésünk után rögtön egy idegen bolygóra, a Typhoonra vezényelnek minket, ahol aztán idő előtt teljesül az álmunk: magunk is pilótává válunk, méghozzá mentorunk titánja, BT-7274 pilótájává. Az ő segítségével kell továbbvinnünk a kapitány küldetését, amely persze idővel több csavart is tartogat számunkra.
A Titanfall 2 sztorija ugyan nem fog Oscar-díjat kapni, de mindenképpen megállja a helyét a legtöbb mai akciójáték története mellett. Ami viszont megkülönbözteti a tucat-FPS-ektől, az a játékmenete. Ha szigorúan nézzük, ez alig különbözik az első rész játékmenetétől, azt viszont sikerült nagyon jól átültetni az egyszemélyes részbe. Időnk nagy részében két dolgot teszünk majd: lövöldözünk és ugrálunk. Előbbi aligha okoz majd fejtörést bárkinek is, aki valaha virtuális fegyvert fogott már a kezébe. Kellemesen pörgős, arcade lövöldözésben lesz részünk, megannyi fegyverből álló arzenállal, kiegészítve a robotos harcokkal. Hogy ne legyen teljesen felhőtlen az örömünk, az MI nagyjából úgy játszik, mintha sakkozna: az általa irányított bábuk csak ritkán mozdulnak meg. Sajnos mind a gyalogos katonák, mind a kisebb és nagyobb robotok gyakran csak állnak egy helyben, és várják, hogy szitává lőjük őket. Máskor meg össze-vissza rohangálnak előttünk. Olyasmit, mint a bekerítés, értelmes fedezékhasználat vagy hátbatámadás, ne is várjunk tőlük. Időnként találkozunk egy-egy keményebb pilótával és titánjával is, akiket egy picit nehezebb legyőzni. Ezek amolyan mini-bossfightok, de különösebb kihívást ezek sem fognak jelenteni. Egy-két perc alatt kiismerhető a taktikájuk, onnantól pedig csak rajtunk múlik, meddig húzzuk az időt.
Az ugrálós részek viszont már érdekesebbek és gyakran nehezebbek is. A legjobb, hogy ezeket sikerült ötletesen beépíteni a kampányba. A lövöldözős részeket időnként ugrálós platformerszakaszok váltják fel, amelyek szerencsére mindig jól illeszkednek a környezetbe. Ilyen például egy hegy gyomrába épített hatalmas gyár, ahol panelekből készítenek kiképzőtereket. Nekünk pedig a gigantikus szállítószalagokon haladó, hol ide, hol oda forduló, folyamatosan átalakuló paneleken kell ügyesen előreugrálnunk. Remek szórakozás, ráadásul, ha nem figyel az ember, könnyen a mélybe is zuhan, vagyis kihívás is van benne.
A játék multiplayer része már kevesebb igazi újdonsággal kecsegtet, javarészt az első részre támaszkodik, de itt-ott felfedezhető a Call of Duty hagyatéka is. A többjátékos módban magunk állíthatjuk össze pilótánk felszerelését, kiegészítőit, képességeit, valamint ugyanezt a titánjához is. Kapunk néhány előre definiált összeállítást, ám ezeket is kedvünkre variálhatjuk. Ehhez persze minél többet kell (hatékonyan) játszanunk, hiszen így léphetünk szintet, amellyel újabb gránátokat, boostokat, valamit páncélfestéseket oldhatunk fel. A játszmák során krediteket is gyűjtünk, ez az új fegyverek megvásárlásához szükséges, emellett minden fegyver külön fejlődik a használata gyakoriságának függvényében. Minél többet használjuk, annál több kiegészítőt oldhatunk fel hozzájuk, így egyre halálosabbá válnak.
Hogy minél egyedibbek legyünk, dögcédulánk is szerkeszthető, valamint szintünk és kreditünk alapján más és más frakcióhoz is csatlakozhatunk. Minden party elején általában egy csapatszállító-hajóból ugrunk ki, ilyenkor frakciónk egyik vezetője tart ott nekünk egy rövid lelkesítőbeszédet, aztán irány a harc. Játékmódból akad szépen a hagyományos capture the flagtől és free for alltól kezdve a last titan standingen keresztül egészen a különböző játékmódgyűjteményekig. Érdekesség a coliseum, ahol egy az egy ellen küzdhetünk meg alaposan felturbózott képességek birtokában egy másik játékossal. Nincsenek titánok, sem újra éledés, a körök is nagyon rövidek, pörgősek. Ide nem lehet csak úgy csatlakozni, a négyes szintet elérve vagy helyet vásárolunk magunknak, vagy jegyet szerzünk rá a játék során.
A Titanfall 2 az első részhez hasonlóan a Source motort használja, de természetesen annak egy alaposan átalakított változatát. A látványvilág kimondottan szép, mind a táj, mind az azt megtöltő tárgyak, effektek és modellek hozzák a ma már joggal elvárható színvonalat. Igazán csúf részlettel még akkor se sokkal találkozunk, ha kifejezetten ezt kezdjük kutatni a képernyőn, de persze, aki keres, az találni is fog. A pályák jól kitaláltak és felépítettek, a szereplők és a titánok is szépen kidolgozottak. Az effektekre sem lehet panasz, ahogy az animációk sem darabosak, de 2016-ban ez már alapvetésnek számít egy ilyen kaliberű projektnél. Az egyszemélyes kampány során a teljesítménnyel sem volt gond, végig stabilan hozta a 60 fps-t a játék, a legmagasabb részletesség mellett is. Ugyanakkor a többjátékos módban gyakrabban találkoztam kisebb akadásokkal, laggel, ami picit rontott az élményen.
A Titanfall 2 kijavította elődje hibáit, és pótolta annak hiányosságait, vagyis a Respawn Entertainment csapata is jól vizsgázott ezúttal. Ennek ellenére nem tudnám megjósolni, hogy mekkora sikert fog aratni a kasszáknál a játék, ugyanis a premier időzítése nem feltétlenül a legjobb. Az elmúlt hetekben több hasonló kaliberű (de merőben más stílusú és témájú) FPS is piacra került, amelyek többségükben remekül sikerültek. Ott a Shadow Warrior 2, a Battlefield 1 és most már a Call of Duty: Infinite Warfare is. Ezek mind-mind részt követelnek maguknak a piacból, a játékosok közül pedig sokan vannak, akiknek nem futja majd mindegyik játékra, így választaniuk kell. Ha szigorúan a hasonló játékokat nézzük, akkor talán csak az idei CoD marad közvetlen konkurensnek, ám bármennyire is divat szidni azt a szériát, vitathatatlan, hogy minden évben milliós eladásokat produkál. Összegezve: a Titanfall 2 legnagyobb ellensége a rossz időzítés. Mert maga a játék remekül sikerült, és sok kellemes percet szerezhet a rajongóknak. De lehet, hogy egy januári vagy februári premierrel jobban járt volna.
