A Fairune cím nem sok játékos számára lehet ismerős. Egy viszonylag friss sorozatról van szó, amelynek első része elsősorban mobilokra készült (Android és iOS tulajdonosok ingyenesen le is tölthetik), majd nem sokkal később kapott egy 3DS-portot is. Utóbbi a jelek szerint elég sikeres volt – olyannyira, hogy a készítők a második résszel már exkluzívan csak a Nintendo kézikonzolját célozták meg.
Bár folytatás helyett sokkal hitelesebb lenne, ha sima remake-nek neveznénk a Fairune 2-t, a játék ugyanis alapvetően sem a történetben, sem játékmenetben nem tett jelentős előrelépést az eredetihez képest. Ismét egy névtelen főhőst irányítunk, aki ismét a mágikus kódex kérésére kell, hogy kiszabadítsa a három mágikus tündért, és ezzel megmentse Fairune földjét. A játékmenet az első Zelda, illetve Ys játékok keveréke: karakterünk úgy tud megküzdeni a szörnyekkel, hogy beléjük rohan, ami a szintkülönbségnek megfelelő mértékben sebzi mindkettejüket, és jutalmaz minket tapasztalati pontokkal. A tapasztalati pontok révén szinteket lépünk, így egyre nagyobb ellenfelekkel küzdhetünk meg, és egyre messzebb hatolhatunk a birodalomban, miközben folyamatosan új utak, területek megnyitásához szükséges tárgyakat kell gyűjtögetnünk.
A Fairune 2 elődjéhez hasonlóan egy viszonylag rövid és könnyű kaland, sokkal inkább laza unaloműző/tipikus utazós játék, mint epikus RPG. A grafika, a karakterek és ellenfelek designja, a zenék mind kellemesek, ráadásul egy jóval nagyobb játékteret kaptunk, sokkal hosszabb potenciális játékidővel, és egy kicsit több információval a játék világáról. A nagyobb és több növekedési elvvel azonban a készítők akarva-akaratlanul is megnövelték az egyetlen jelentős problémát, amellyel már az első rész is küzdött: az elakadások gyakoriságát. Az első részben is elég volt egy takarásban levő, átjárható tile, egy pár pixeles apróság, amely fölött elsiklott a figyelmem, és akár fél óráig rohangálhattam oda-vissza a játéktéren, mire folytathattam az utamat, a második rész pedig, bár először úgy tűnik, sokkal nagyobb segítőkezet ad az ilyen bagatell akadályok leküzdésében (nem magamtól kellett rájönnöm például, hogy a törzs nélküli fákon gond nélkül át tudok kelni), a két részre osztott játéktérrel (egy felszín és egy alatta húzódó barlangrendszer), a sokkal labirintusszerűbb pályadesignnal lényegesen nagyobb kihívást kínál. Még a kódex is hiába próbált segíteni azzal, hogy milyen szörnyeket vadásszak a fejlődéshez: volt, hogy egész egyszerűen nem is találkoztam a megjelölt lénnyel az addig megnyitott pályarészen, és ötletem sem volt, vajon hol lehetett az a kis apróság, amely megnyithatja előttem a továbbvezető utat.
Ez még esetleg elkönyvelhető kis apróságként – ha már a játékmenet lényegében semmit nem változott, jogos, hogy legalább a játéktér és a kihívás legyen nagyobb –, az ellenben sokkal jobban bántotta a szememet, hogy ugyan a célplatform kifejezetten a 3DS volt, a játék gyakorlatilag semmilyen mértékben nem használta ki a 3D effektet, sima, egysíkú megjelenítést használ, függetlenül attól, hogy milyen állásban van a 3D beállító csúszka a képernyő mellett.
Ettől függetlenül a Fairune 2 még ugyanúgy élvezetes és szórakoztató kis időtöltés marad, mint az elődje, unalmas délutánokra, hosszú vonatutakra tökéletes darab – vásárlás előtt azonban ajánlom, hogy szerezzétek be a mobilokon ingyenes, 3DS-en pedig a folytatásnál olcsóbb első részt – ha az elnyerte a tetszéseteket, nyugodtan tegyetek egy próbát ezzel is.
