The Dwarves

A KING Art fejlesztőcsapat egy ízig-vérig fantasy taktikai RPG-t hozott össze a The Dwarveszal. A hangsúly pedig a fantasy-n van, és nem csak azért, mert a főszereplők törpök. A játék elindítása után, az első pár sornyi párbeszédben csak úgy záporoztak rám az idegen kifejezések, de olyanok, mintha fogott volna valaki egy Tolkien-összest, és összekeverte volna benne a betűket. Nem ártana egy értelmező kéziszótár ehhez a játékhoz, gondoltam, bár idővel a legtöbb idegen szónak megismerjük a jelentését, és általuk a világot, ahol az egész játszódik. Ezek szerint a törpöket egy Vraccas nevű isten teremtette, hogy védjék meg Girdlegard népeit a Perished Landtől, amit leginkább úgy tudnék fordítani, hogy „Nem Mordor. De tényleg, isti-bizti!” Aztán vannak még varázslók és erőterek, amik ugyanazt a funkciót töltik be, mint a törpök, de ennek ellenére nem-Mordor rosszarcúinak mégis sikerül bejutni, amitől mindenki tök szomi meg halott. Elnézést, de egy kicsit még zavaros számomra, hogy mi is zajlik, de szerencsére az egész le van írva egy könyvben, amely alapján a játék készült, többek között a Kickstarter segítségével.

A főszereplő egy Tungdil nevű törp, az ő bőrébe bújva szemlélhetjük a világot. Tungdilt egy mágus, Lot-Ionan nevelte fel, és ott él a tanítványai számára fenntartott iskolában (ami azért majdnem olyan, mint egy könyvtár). Nevelőapja persze rövid úton arra a sorsra jut, amire a mentorok/apafigurák szoktak a Csillagok háborújától kezdve a Baldur’s Gate-ig. Komolyan, szegényeknek alacsonyabb a várható élettartamuk, mint A fekete katonának a ’80-as évekbeli háborús filmekben. Szóval mentora megbízza Tungdilt egy látszólag egyszerű feladattal, amiből természetesen sokkal nagyobb kaland kerekedik, mint ahogy várta. Ez azzal is jár, hogy el kell hagynia az iskolát, amit a játék jól fel is hype-ol. „De tényleg, nagyon izgatott vagy, még soha nem jártál odakint, és nagyon szeretnél!” Jó, akkor ide is vissza kell majd jönnöm, és az egész majd lángokban áll, vagy valami (mint a Neverwinter Nights 2-ben), ezzel is szimbolizálva az ártatlanság elvesztését, mintegy metaforájaként a gyermekkor visszavonhatatlan lezárulásának. Az a helyzet a klisékkel, hogy kiszámíthatóak, de ez nem feltétlenül baj, hiszen pont emiatt lesznek ismerősek is. A játék eleje minden kiszámíthatósága ellenére nagyon hangulatos. Hogyan is róhatnám fel hibának, mikor a fentebb említett játékok jutottak róla eszembe, amelyekhez csak jó emlékeim fűződnek?

Sokkal nagyobb probléma, hogy nincsenek a játékban karakterek, pontosabban a karaktereknek nincsen személyisége. Egy kis szóló kalandozás után csatlakozik hozzánk két törp, akiket egyszerűen nem tudtam megkülönböztetni egymástól, csak a skilljeik alapján, ami a cut-scene-ek során nem sokat ért. Persze nem segít, hogy a történet szerint ikrek, csakhogy a teljes személyiségük kimerül annyiban, hogy az egyikük okosabb a másiknál. Azon túl tökéletes törp sztereotípiák, egészen a skót akcentusig, pedig azt hittem, a Dragon Age: Origins ezzel már egyszer leszámolt. Később csatlakozik még három ember, ebből kettőről sokáig azt hittem, hogy ugyanaz, és csodálkoztam, hogy miért beszél magában. A harmadikat könnyű volt megkülönböztetni, ő A jó csaj. Aztán ott van a mágusnő meg a nem-gólem társa. Mindenki frászban van, hogy „Úúú, mi lehet a sisakja alatt?” Egy gólem. De még a főszereplő nevét is úgy kellett megnéznem a cikkhez, és még mindig nem vagyok biztos benne, hogy jól írtam le...

Most térjünk rá a taktikai és RPG részére a műfajmegjelölésnek. A játék jó részében egy térképen barangoljuk be Girdlegardot, ahol sakkfigurák jelképezik hőseinket, a minket üldöző orkokat és a településeket. Olykor különböző kalandokba keveredhetünk, amelyeket lapozgatós kalandjátékok stílusában kell megoldani. Néha a csapattársak képességeit is igénybe vehetjük egy-egy szituáció megoldásához. Ha harcra kerül a sor, a játék 3D-s felülnézetre vált, összeállíthatjuk négyfős csapatunkat, és nekiláthatunk az ellenség kaszabolásának, ami főként orkokat jelent majd. A harc maga szintén nagyon hasonlít a már említett Neverwinter Nightsra. Főleg karaktereink speciális képességeire támaszkodva, azokat taktikusan használva kell majd az aktuális célokat teljesíteni. Ez főleg horde módot jelent, vagyis addig kell ölni az orkokat, amíg csak jönnek, néha azonban megvariálják más egyéb célkitűzésekkel is. Összességében azonban sajnos nagyon hamar unalmassá tud válni. Taktika szinte alig van, az is csak azt jelenti, melyik speciális képességet használjam, hogy egy kicsit kevésbé legyek bekerítve. A játék az egyik töltőképernyőn cinikus módon azt tanácsolja, ne hagyjam, hogy bekerítsenek. Igen, játék? És mégis hogyan NE kerítsenek be, amikor mindig négyen vagyok nyolcvan ellen, a puszta közepén? Egyetlen alkalomra emlékszem, amikor bármiféle taktikát tudtam használni, mégpedig a már említett homecoming pályán, amikor a gyerekkori otthonunkba bejutott orkokat kell legyőzni. Az előcsarnokban két oszlopot kiütve elbarikádoztam a fő támadó útját, így egy törppel le tudtam azt zárni, míg a másik kettővel szépen eltakarítottam azokat, akik be akartak keríteni.

Sajnos nagyon hamar jobban élveztem a térképen való barangolást, mint magát a harcot, ami azért a játék egyik központi eleme. Nem segít, hogy nincs semmilyen érdemleges loot- és inventory-rendszer, semmilyen ráhatásunk nincs karaktereink felszerelésére. Csak azt választhatjuk ki, hogy melyik karakter melyik egy tárgyat vigye magával a harcba, ami még jó, hogy healing potion lesz, hiszen a többségnek nincs gyógyuló képessége.
A hangeffektek is lehetnének változatosabbak. Ez nekem eleinte fel sem tűnt, csak azoknak, akik velem egy légtérben tartózkodtak, amikor játszottam. És valóban, a karakterek elég sokat ismétlik magukat, bizonyos képességek használatánál mindig ugyanazt mondják. A zenére azonban nem lehet panasz, és ezalatt most nem csak azt értem, hogy a Blind Guardian szerezte a launch trailer zenéjét.  (Ők egy easter egg erejéig a játékban is megjelennek.) Az aláfestő zene is kiválóan passzol egy tipikus fantasy kalandhoz. A grafika is kiemelkedő kategóriájához képest. A kisebb költségvetésű játékoknál, ahol az idő nagy részét felülnézetben töltjük, az szokott lenni a probléma, hogy távolról ugyan jól néz ki, de közelről olyan, mintha egy öt éves faragta volna baltával. A The Dwarveszal nem ez a helyzet, a cut-scene-eken különösen látszik. A játék motorjával készültek, de még a mimikát is jól lehet látni a karaktereken, ami nem kis bravúr, tekintve a tekintélyes arcszőrzeteket.

A The Dwarves egy igazi fantasy szerepjáték. Vannak jó pillanatai, de hiányosságai is. A harcot idővel inkább nyűgnek éreztem, és a loot hiánya se hozta meg hozzá a kedvem. A klasszikusokat idéző hangulata miatt, azonban mindenképpen megérte kipróbálni.