Az amszterdami illetőségű Guerrilla Games eddig leginkább a Killzone sorozatról volt ismert a játékosok – közülük is a Sony konzoljainak tulajdonosai – körében. Legutóbbi alkotásuk, a Killzone: Shadow Fall 2013-ban az akkor debütáló PlayStation 4 egyik nyitócíme volt, ám azóta semmi nem került ki a holland srácok műhelyéből. Pedig már 2011 óta készült legújabb, most megjelenő remekük, a Horizon: Zero Dawn, amely végleg szakít a Killzone univerzummal, és amely – legalábbis az én szememben – a készítők eddigi legjobban sikerült munkája. Jelen cikkem a program első néhány órája során szerzett benyomásaimat meséli el dióhéjban, amelyet egy jóval alaposabb kivesézés követ hamarosan.

Egy játékot elindítva az ember – főleg, ha ennyire vén róka, mint én – ösztönösen érzi, ha valami nagyot fog ütni. Nos, a Horizon: Zero Dawn is egy ilyen játék. Az első képkockától és hangfoszlánytól kezdve a zsigereinkben érezni, hogy ez bizony nem egy elpazarolt „ötéves terv” gyümölcse, hanem minden ízében kiemelkedő, remekbe szabott mestermű. Már az alapkoncepció is különleges: adva van egy poszt-poszt-poszt-apokaliptikus Föld, amelyet törzsi szintre visszafejlődött, gyűjtögető-vadászó emberek, és ismeretlen kezek által gyártott, őshüllőkre emlékeztető robotok (a „gépek”) népesítenek be. Utódaink napi szinten küzdenek a túlélésért a gépekkel folytatott ádáz küzdelemben, ahol a legkisebb hiba is végzetes lehet. No és rajtuk kívül ott vannak még a számkivetettek, akiket valamiért nem fogadnak be az emberi törzsek, sőt, kerülik és megvetik őket. Közéjük tartozik Rost, a bátor, családját elveszített harcos, akinek egy hasonlóan száműzött, „anyátlan”, csecsemőkorú kislányt bíznak a gondjaira. Ez a kislány lesz később a játék főhőse, Aloy, aki nevelőapja tanításait követve – avagy azokra fittyet hányva – a valaha volt egyik legnagyobb vadásszá válik. No, de hagyjunk valamit a részletes ismertetőre is!

A grandiózus kezdés, a lágyan fülbemászó főcímzene hullámai és a vérprofi megvalósítás azonnal a hatalmukba kerítik az embert, noha még egyetlen másodpercet sem töltött a játékkal. Holott az kicsit alaposabban szemügyre véve jó néhány időközben megjelent program elemeit magában hordozza. A külső nézetes, parkour elemekkel tarkított akció-kalandjáték lassan vezeti be a játékosokat főbb mechanizmusai erdejébe, leginkább saját hibájukból engedve őket megtanulni azokat. Ez egyébként nem titkolt szándéka volt a fejlesztőknek, így kifejezett oktató részt senki ne keressen, ellenben mindenki készüljön fel – főleg az első órákban – jó néhány trial and error jelenségre, amelyek ellenére sem érzi azonban úgy a játékos, hogy eleresztették a kezét. Megtanulunk mozogni, osonni, gyűjtögetni, tárgyakat készíteni és nem utolsó sorban harcolni, vadászni és túlélni. És – ahogy azt mondani szokták – mindez csupán a kezdet az igazi kalandok és megpróbáltatások előtt. Mindezt egy élő, lélegző, szemkápráztató környezetbe ágyazva, ahol a fűszálak egyenként mozognak, és váltakoznak az év- és napszakok, hogy egyéb effekteket ne is említsek. Emellé az utóbbi évek egyik legszebb játékzenéje társul, amelyet a Killzone széria muzsikájáért is felelős Joris de Man jegyez.

Írhatnék még a profi szinkronról, a harcrendszerről, esetleg a fejlődési lehetőségekről a Horizon: Zero Dawn kapcsán, de ezeket szeretném meghagyni a „nagy” ismertetőre. Ez a játék az, amelyre mind a Guerrilla, mind pedig a Sony méltán lehet büszke – legalább is a programmal eltöltött eddigi játékórák alapján ez a meggyőződés alakult ki bennem. Még messze nem járok a végén, ezért itt és most véget vetek a kedvcsinálónak – mert remélem az mindenkinek tiszta, hogy abszolút csak ajánlani tudom a játékot bárki számára. Aztán persze majd meglátjuk, de nagyon meg lennék lepve, ha legközelebb mást írnék.