31 éve van velünk hegyesfülű barátunk, aki már annyiszor mentette meg hercegnőjét... És most itt a reboot, tiszta lappal indul újra az egész. A Breath of the Wild a Nintendo hattyúdala Wii U-n, több Nintendo fejlesztésű játék nem lesz már rá – és egyben ez a nyitócím az új Switchre. Valahol szerencsés helyzetben vagyok, ugyanis az elmúlt majd’ 30 évben, amióta aktívan gyűröm a számítógépes és videojátékokat, valahogy elkerültük egymást... :-) Link, Zelda és Ganon küzdelmével most ismerkedve azt a véleményt próbálom megformálni a japánok új üdvöskéjéről, amely a sorozattal újonnan ismerkedő játékos sajátja, mondjuk mert megtetszett nekik a Switch (noha én Wii U-n toltam).

A sandbox játékok egyik jellemző problémája fejlesztői szempontból az, hogy hogyan legyen kiegyensúlyozva a játékos végigvezetése a történeten, miközben a szabadság varázsát is meg kell teremteni, valamint gondoskodni illene arról is, hogy ne legyen minden szájbarágósan előadva, elvégre a tisztelt játékost csak nem kéne totál hülyének nézni. A Breath of the Wild ügyesen egyensúlyozik ezen a határvonalon: gyakorlatilag ahogy kijutunk a kezdőbarlangból (ez megvan bruttó 10 percen belül), a játék elengedi a kezünket, mehetünk, amerre látunk, csinálhatunk, amit akarunk. Aztán rájövünk, hogy annyira mégse. :D Tulajdonképpen az is a tutorial része, hogy rájöjjünk arra, hogy bár nem muszáj mindenkivel beszélgetni, ártani nem árthat. És feladataink elmagyarázását se viszik túlzásba, sőt. Egy példa: a kezdőhelyszínen az a feladatunk, hogy megtaláljuk az ott lévő négy szentélyt, és az ottani feladatokat megoldva térjünk vissza a küldetést adó öregemberhez. Más játékoknál általában ez azt jelenti, hogy a térképen szépen bejelölik nekünk, hová kéne elballagni, a HUD-on meg folyamatosan látjuk az irányt és a távolságot. Na, itt erről szó sincs! Itt nekünk kell megkeresni a négy szentélyt, és kitalálni, hogy tudjuk legyőzni azon nehézségeket, amelyek esetlegesen az utunkat állják, mint például a hideg a hegytetőn lévő esetében (az odajutásról nem is beszélve). De mondok jobbat is. Utunk során sokféle alapanyagot gyűjthetünk, amiket aztán összekombinálva megfőzhetünk, abban reménykedve, hogy nemcsak gyógyítani fog az így elkészített kaja és/vagy elixír, hanem valami extra buffhoz is jutunk (az előző példánál maradva: ha a csípőspaprikát megfőzzük, akkor jobban bírjuk a hideget). Lehet szabadon kísérletezni, némi józan ész és az egyes alapanyagok rövid leírásának elolvasása sokat segít; de persze recepteket is találhatunk.

Ha már a szentélyek szóba kerültek: nekem talán ezek a legélvezetesebb részei a játéknak. A feladat roppant egyszerű: el kell jutni a bent lévő paphoz(?)/aszkétához(?), a képességeinket, ügyességünket, no meg némi fifikát alkalmazva. Nem tudom, miért, de engem valahogy a Portalra, a Talos Principle-re, illetve az Antichamberre emlékeztet a dolog. Az itt megszerzett lélekgömbök segítségével tudjuk Linket tápolni egy kicsit, ugyanis Hylia istennő szobrainál tudjuk ezeket staminára, illetve szívekre beváltani. (Pici spoiler: a szarvasszobroknál meg respecelni lehet.)

Lenyűgöző, mekkora világot járhatunk be: ha minden igaz, kb. 61 km2 a „játszóterünk” – ez nagyjából másfélszer akkora, mint a Skyrimé (az általam ismert legnagyobb területű fantasy játék a The Elder Scrolls Daggerfall, amely 250 km2-en terpeszkedik – az Elite: Dangeroushöz képest persze az is semmi, de hát az egy teljesen más világ). És ekkora területen bőven akad felfedeznivaló, küzdenivaló, gyűjtögetnivaló, beszélgetnivaló, harcolnivaló és így tovább. Noha (mint már említettem) nem kényszerít minket semmire közvetlenül a játék, azért a szereplőkkel beszélgetve ott van rejtve a sürgetés, hogy Ganon százéves pusztításának ideje lenne véget vetni, ergo a finom noszogatás megvan, amit például a Fallout 3-ból (meg az 1-ből) azért hiányoltam kicsit-picit. Egyszóval egy élő, lélegző, organikus világba csöppenünk bele – Zelda-szüzességem folytán pedig totál úgy érzem magam, mint Link ebben a részben: amnéziásan. Lehet, hogy én jártam így jobban? ;) Olyan apró részletekre is ügyeltek, mint például egyes NPC-k reakciója akkor, ha egy szál alsógatyában szólítjuk meg őket – ha minden igaz, itt van is egy kép erről valahol... A totál szabadsággal jár az is, hogy a rengeteg teendőnket, mellékküldetéseket, felfedeznivalókat bármilyen sorrendben abszolválhatjuk.

Kicsit fura, de ez a szabadság megvan a harc terén is. Kezdetben úgyis csak az Y gombot fogjuk püfölni, aztán lassan vagy rájövünk, vagy rávezet minket a játék (az egyik szentélyben pedig be is gyakoroltatja), hogy a ZL-lel tudunk egy ellenfelet „befogni”, X-szel pedig ha jó ütemben ugrunk el, nagyobbat sózhatunk rájuk. Szóval némi taktikázásra lehetőség van, de azért ne számítson senki egy Dark Soulsra.

A külcsínről csak annyit, hogy a gép képességeihez mérten szép a látvány – de ami fontosabb, művészileg is rendkívül kidolgozott és koherens. A cel-shaded grafikát lehet szeretni és utálni, de itt ez az effekt szerintem remekül működik. A zene is csodálatos, bár egy idő után kicsit repetitívnek hat – de csak akkor, ha sokáig ténykedünk egy helyszínen. A jegyzeteimet olvasva látom, felírtam, hogy nincsenek a párbeszédek felmondva, csak az átvezetők, illetve a kulcsjelenetek szinkronizáltak. De most, hogy írom ezt a kis értekezést, valahogy nincs szívem ezt a szépséghibát felróni. Emellett nálam néha leesett a futási sebesség, de ezért se tudok igazából haragudni. Egyszerűen úgy elvarázsolt a Breath of the Wild, hogy készséggel hunyok szemet ezek felett. Ami miatt viszont muszáj morognom, az a disznóbökőink strapát-nem-bírósága. Szörnyű, hogy a fegyvereink mennyire hamar elhasználódnak. Muszáj folyamatosan készleten tartani párat, mert nem tudhatjuk, mikor megy tönkre végleg a kezünkben (természetesen a legrosszabbkor) az épp használt harci eszköz.

Bár még csak március van, de megkockáztatom: az új Zelda az idei év játéka. És méltó búcsú egy sajnos alulértékelt platformnak – emellett pedig pompás nyitánya egy újnak. Minden Switch/Wii U tulajnak ott kell lennie a gyűjteményében (akinek meg nincs ilyen konzolja, ez a játék jó apropó egy ilyen beruházás meglépésére).