Tegnap a végére értem, megvan a 100%-os teljesítés. A stat. alapján 35 óra játékidőmbe telt. Nem gondoltam, volna, hogy sikerül max.-ra, de így megvan mind a 145 pagie, mind az 1.100 toll, mint a 25 ghost writer, mind a 6-6 health és power extender, mind az 5-5 Rextro token és mollycool, valamint a stat.-ban nem jelzett 5 pirate treasure-t is összegyűjtöttem, önszorgalomból pedig az 5 világban nem szereplő további rextro arcade game-eket is végigtoltam, bár egyik esetén már nem volt türelmem Rextro high score-ját megdönteni, mivel nem járt érte semmi jutalom itt már.
Ez a 100%-os teljesítés 95%-ban saját magamtól lett meg, a maradék 5%-ban vettem segítségül a youtube-ot vagy szöveges végigjátszást, mivel volt néhány lehetetlen helyre eldugott gyűjtenivaló (különösen a pirate treasure-ok), vagy 1-2 olyan pagie, ahol nagyon nem volt világos, hogy mit is kellene csinálni. Sokat segített a végén a Hunter tonic is, különösen az összes toll felkutatásához. Néhány helyen a nehézség rendesen megizzasztott, különösen az időre menő vagy időzítéses feladatok, a 3-4. világ Kartos vasutazása, vagy a kaszinós pálya Hurdle Hijinx arcade játékában a higscore megdöntése.
A végső boss szép nagy és hosszú csata volt, méltó lezárása a játéknak. Nem is a nehézsége volt erős, hanem, hogy kb. negyed óráig tartott, nem volt közben élet-visszatápolás (bár ekkorra már az összes health extender-em megvolt) és mindig az elejére rakott vissza elhalálozás esetén.
Nagyon jó játék volt és nagyon élveztem majdnem minden percét.
Az egykori Rare alkalmazottak által alapított Playtonic Games tudhatja magáénak minden idők egyik legsikeresebb Kickstarter-kampányát. Történt ugyanis 2015 tavaszán, hogy az eredetileg kitűzött 175 000 angol font helyett a rajongók ennek 12-szeresét dobták össze egy, a Banjo-Kazooie szellemi örököseként beharangozott platformer fejlesztésére. A játék készítéséhez azonnal hozzá is fogott az újdonsült, de annál tapasztaltabb brigád, akik mögé időközben a Team17 is beállt kiadóként. Minden adva volt tehát a sikerhez, és egy újabb remekbe szabott, a ’90-es évek ikonikus, ám azóta kissé letűnt gyűjtögetős, háromdimenziós platformjátékainak hangulatát és lázát maradéktalanul visszaidéző alkotás megszületéséhez. A Yooka-Laylee névre keresztelt program nemrégiben került a boltok polcaira, én pedig nagy várakozásokkal kezdtem bele nyomban a kaméleon-denevér páros kalandjaiba.
Ez a stílus nem annyira a történetről szól, mint a játékmenetről, a gyűjtögetésről, a magával ragadó hangulatról, a rajzos és szóbeli poénokról, miegymásról. Van persze rendszerint némi sztoriféle is, amely ez esetben abból áll, ahogy gyík és szárnyas emlős barátaink kincset érő könyvét elorozza a minden hájjal megkent Gru-hasonmás, Capital B, és kacsacsőrű társa, Dr. Quack. Hőseink meglepetten nézik, ahogy könyvük lapokra hullik és szóródik szét, miközben a gonoszok főhadiszállása felé repül a világ összes többi könyvével együtt azért, hogy az írott tudást kőkemény profittá változtassa nagyorrú ellenlábasuk és annak hű csatlósa. Nekiindul hát a dinamikus duó, hogy a játék központi helyszínéül szolgáló Hivory Towersből kiindulva felderítse az onnan nyíló öt nagy helyszínt, összeszedje a szétszóródott könyvlapokat, és számtalan egyebet.
A játékon nagyon érződik, hogy a készítők között ott vannak az eredeti Banjo-Kazooie sorozatot megálmodó fejlesztők is. A mackó-madár páros kalandjaihoz hasonlóan most is nagyon sokféle dolgot zsebelhetünk be, amelyek rendszerint fizetőeszközként szolgálnak, vagy a számos NPC valamelyikénél válthatók be sok hasznos dologra. Eleinte épp csak ugrani, szaladni és úszni tudunk, mert a programban lévő számos lehetőség és képesség megnyitásához, illetve energiánk és életerőnk feltöltéséhez ezeknek a dolgoknak (tollak, könyvlapok, molekulák, érmék, pillangók stb.) a felhalmozása és szüntelen összeszedése elengedhetetlen. A képi, és főleg a nyelvi humor is áthatja a játékot, ami sokat dob a hangulaton. A nadrágot viselő, nekünk édesanyánkat is eladni kívánó kereskedőkígyó neve például Trowsers, a polipfejű tudósé Dr. Fuzz, a bennünket képességmódosító italokkal ellátó élő automatáé pedig Vendi, hogy csak néhányat említsek.
A kezdetben igencsak korlátozott mennyiségben és módon rendelkezésünkre álló mozdulatokat, képességeket és azok módosítóit náluk szerezhetjük be a számukra megfelelő mennyiségű és típusú játékbeli valutáért cserébe. Rajtuk kívül különféle egyéb karakterekkel is találkozhatunk, akik mindenféle kihívást adnak nekünk, amelyeket elfogadhatunk. Vannak a Nintendo 64 korszakát idéző, beépített arcade játékok is, amelyek szintén tovább színesítik a játékmenetet. A Donkey Kong Country sorozatot megidéző, többnyire oldalnézetes kocsikázás szintén szerepel a játékban a nosztalgia kedvéért.
Folyamatosan bővülő eszköztárunk és lehetőségeink jóvoltából számos új platform- és pályarész válik elérhetővé, ami egyben azt is jelenti, hogy az X-Y-Z koordinátákat alkalmazó játéktér addig elérhetetlen részeire csak később tudunk visszamenni. A magasabb helyszínek például csak Laylee megvásárolható repülési tudománya jóvoltából közelíthetők meg, míg a csúszós lejtőkön fölfelé kizárólag Yookával gurulva közlekedhetünk, hogy csak néhányat említsek. Mozdulataink és támadásaink is folyamatosan bővülnek, így egyre hatékonyabban vehetjük fel a harcot Capital B miny…. izé, sameszaival.
Az egyes világokat bizonyos számú könyvlap összegyűjtésével tudjuk megnyitni a Hivory Towersben, és gyakran kerülünk abba a helyzetbe, hogy egyikből új képességeink birtokában vissza kell menjünk egy másikba. Ez a fejlődési metódus engem a szerepjátékokra emlékeztetett, de az ahhoz elkerülhetetlen gyűjtögetési kényszer egy idő után inkább volt fárasztó, mint motiváló.
A fő sztori amúgy egy társunkat magunk mellé ültetve kooperatív módon is teljesíthető, és a főmenüből további nyolc minijáték is indítható, amelyeket maximum négyen játszhatunk egyszerre ugyanazon a masinán.
A játék képi világáért a Unity Engine felel, amely se többet, se kevesebbet nem nyújt, mint ami egy ilyen stílusú játékhoz kell. Senki ne számítson effektorgiára, helyette egy aranyos, szerethető, színpompás környezetbe ágyazott játéktér szolgál körítésül kalandjainkhoz. A karakterek kidolgozottsága és jelleme általában kellően hangsúlyos eleme a programnak (az érző szívű kaméleon és a kicsit dilis denevér mellett a főbb NPC-knek is megvan a maguk külön személyisége), amelyet a fentebb már említett nyelvi poénok és utalások is elősegítenek. A HUD nincs túlbonyolítva, energia- és életerőszintünk, illetve a fő valutaként szolgáló tollak száma került feltüntetésre rajta. A bezsebelt cuccok lajstromát a megfelelő billentyű lenyomásával nézhetjük meg, így minden információ elérhető pillanatok alatt. Nekem egyedül a minitérkép hiányzott, ami a gyakran igen terjedelmes pályákon nagy segítséget jelentett volna.
Sajnos a játéknak – nosztalgiafaktor ide, szerethető elemek oda – nem csupa pozitív aspektusa van. Ezek közül a legfájóbb a vezérlés és a kamerakezelés gyengébb megvalósítása. Van ugyan lehetőség a nézelődés sebességének beállítására, de én nem találtam olyan konstellációt, amikor rendesen követni tudtam volna hőseink mozgását, ami rengeteg Game Over felirathoz vezetett. Ezt ugyancsak elősegítette az analóg karok és beviteli billentyűk érzékenysége, ami egy hetedhét határból megközelíthető platform elvétése esetén kifejezetten bosszantó tudott lenni. A kamera gyakran „akadt bele” különféle tereptárgyakba, és egyébként sem volt optimális a pályák beláthatósága a játék során. Az már csak hab a tortán, hogy cimboráink nem egyszer a „levegőben állnak”, vagy – Frédi és Béni módjára – a puszta levegőben futnak. Beszéd helyett minden szereplő dünnyög, ami nagyon zavaró az első pár perc után, amit – habár abszolút passzol a program stílusához – az igencsak monoton zenebona is alátámaszt. Egy szó, mint száz, akadt volna még mit csiszolni a programon, főleg egy ennyire sikeres „kalapozókampány” után.
Az ex-Rare veteránokból alakult Playtonic Games munkatársai első játékukkal megkísérelték a 2010-es évek játékosai számára visszavarázsolni a ’90-es években részben maguk által alkotott, akkor nagyon népszerű, időközben azonban kicsit feledésbe merült gyűjtögetős, 3D-s platformjátékok stílusát. A Banjo-Kazooie szellemi örökösének szánt Yooka-Laylee összességében egy kellemesre sikerült alkotás, amelyet némi vezérlés- és kamerakezelésbeli anomáliák keserítenek meg. Aki azonban túl tud lendülni ezen, és sikerül kellő pontossággal kivitelezni minden mozdulatot, az valóban újraélheti a fentebb említett stílusú játékok aranykorát. A kérdés csupán az: a ma játékosainak mennyire jön be a tegnapelőtti éra egyik meghatározó műfaja?
