A 3DS-en tesztelt játékaim közül kétség kívül a Yo-Kai Watch volt az egyik legkellemesebb élményem. Több felsült próbálkozás után kijelenthetem, hogy még a Pokémon-sorozattól sem vágtam hátast, nemhogy a különböző koppintásaitól, trónkövetelőitől, a Yo-Kai azonban, bár le sem tagadhatná a gyökereit, sikeresen megfogott a hangulatával, kellemes történetével és bizarr lényeivel.

A második résznek, amely egy évvel az első után hozzánk is megérkezett, lényegében nem is volt más feladata, mint újra felhasználni mindent, ami az elődben már működött – és esetleg kibővíteni azt extra elemekkel, a játékosok által korábban hiányolt funkciókkal. Ez részben megvalósult, részben viszont már néhány óra után kezdtem azt érezni, hogy a Level 5 legénysége nem nagyon erőltette meg magát.

A játékban ismét Nate és Katie közül választhatunk, akiktől néhány rejtélyes yokai az előző rész történéseinek emlékeivel együtt ellopja a karórát, amellyel képesek voltak kommunikálni az emberek számára láthatatlan, de mindennapi életüket különböző módokon befolyásoló szellemekkel. Ez az állapot nem tart sokáig: egy rejtélyes boltnak köszönhetően egy rövid intrót követően szert teszünk egy újabb karórára, és visszatér hozzánk inasunk, Whisper is. Miközben újraépítjük szellemekből álló seregünket (nem csak az előző rész összes lénye tér vissza, további 150 yokait gyűjthetünk össze, köztük több, az előző részben csak bossként megjelent karaktert is), és kiderítjük, mi állt az óra elvesztésének hátterében, ismét küldetések és mellékküldetések tucatjait kell leküzdenünk, melyek során vadiúj helyszínekre (sőt, egy ponton még a múltba) is elkalandozhatunk.

A Yo-Kai Watch 2 tulajdonképpen hibátlanul próbálja teljesíti a folytatások első számú szabályát: ha valami működött, azon gyakorlatilag semmit sem változtat. Változatlan a harcrendszer, amelyben a yokai karaktereket a karóra slotjaira oszthatjuk, és miközben automatikusan küzdenek, csak azt állítgathatjuk a 3DS érintőképernyőjén, hogy melyik ellenfélre koncentráljanak, melyikük legyen aktív és melyikük használja a Soultimate Move néven ismert speciális képességét, illetve a karórán egymás mellé pakolt, azonos típusba/törzsbe tartozó szellemek különböző bónuszokat nyújthatnak egymásnak. Szintén az érintőképernyő segítségével fedhetjük fel a városban rejtőző szellemeket, akiket egy sikeres csata (és némi étel) árán próbálhatunk magunkhoz csábítani. A szellemek képesek szintet lépni, a közeli shinto templomban két szellemet, vagy egyes szellemeket tárgyakkal tudunk egyesíteni, hogy új, másképp megszerezhetetlen lényeket kapjunk, a karórát időről időre fejlesztenünk kell, hogy még erősebb szellemeket is felfedezhessünk vele, és speciális pecsétekkel lezárt területekre is beléphessünk. A napokra osztott fő küldetéslánc mellett mellékküldetések százai állnak rendelkezésünkre yokai banditák elfogásától egyszerű gyűjtögetős feladatokig, sőt, még a számomra kissé érthetetlen AR-kamerás játék is visszatér egy közvetett formában – ha birtokunkban van az előző rész, és abban a minijátékkal képeket mentünk az SD-kártyára, a második részben ezekért különleges jutalmakat kaphatunk.

Vagyis lényegében a fő tartalom, a hangulat, a játékelemek semmit nem változtak az elődhöz képest, pusztán bővültek. Az egyik ilyen újítás, hogy szellemek mellett ezúttal speciális tárgyakat is felfedhetünk a karóra segítségével. Ezek vagy kvíztáblák, amelyeknél meg kell adnunk egy yokai nevét, majd ha őt oda is visszük, valamilyen speciális eseményt idézhetünk elő, vagy pedig misztikus kapuk. Utóbbiak az érdekesebbek, ha ugyanis belépünk, egy rövid miniküldetést kell teljesítenünk, amely lehet az összes yokai legyőzése egy teremben, megadott idő alatt kijutás egy pályarészről, vagy pedig teljesen „WTF kategóriás” feladat – például helyes mosdóhasználat lépésről lépésre. Egy másik a karóránk és a menü megjelenése. A különböző opciók, feladatok, játékelemek appok formájában jelennek meg az érintőképernyőn, amelyek között sokkal egyszerűbb navigálni, és sokkal követhetőbbé teszik számtalan feladatunkat.
És ami talán a legfontosabb: a multiplayer. A játékosok imái meghallgatásra találtak, és mind kompetitív, mind kooperatív módokban összeverődhetünk más játékosokkal (az elődben csak megjelenhettek egy bizonyos helyszínen a StreetPass segítségével felderített játékosok lényei, akikkel így megküzdhettünk), sőt, mivel a Yo-Kai Watch 2 a Pokémon részekhez hasonlóan két külön változatban jelent meg (Bony Sprits és Fleshy Souls), néhány, az adott változathoz exkluzív karakterrel, cserélgethetjük is egymással szellemeinket. Külön elismerést érdemel, hogy kompetitív csatában minden yokai automatikusan maximum szintre skálázódik, így a taktika és a csapatösszeállítás kapja a hangsúlyt a játékba ölt órák mennyisége helyett, kooperatív módban pedig az emlékezetes Terror Time minijátékot játszhatjuk kizárólag yokai karakterek irányításával, dungeon crawler stílusban.

A prezentáció sem okoz csalódást, a zenék, a grafika, a 3D-effekt mind-mind színvonalasak – probléma gyakorlatilag csak ott van, ha a második rész elemeit megpróbálnám egy mérleg tálcájára tenni, amelynek másik oldalán az első rész van. Az a nyelv ugyanis a második rész oldalára fog dőlni, de nem nagyon – ha esetleg számításba veszem, hogy valakinek nem lesz lehetősége a multi kipróbálására, még az is lehet, hogy egy vízmértékre lesz szükségem a döntéshez. Mert hiába jól eltalált folytatás, a játék során végig olyan érzésem volt, mintha egy anime második évadán rágnám végig magam – sőt, nem is második évadon, pusztán egy pár hónapos szünet után tért vissza a sorozat, nagyon minimális változással. Ezt pedig csak rontja a játék felosztása: durván 18-20 óra a fő cselekményszál végére érni, ennek pedig első negyede pusztán az első rész elemeinek újrakeverése, az ismert helyszíneken járunk, ugyanazokkal a feladatokkal sajátítjuk el a már előző részből is unalomig ismert játékelemeket. Még rosszabb, hogy az első részből sajnos szinte kivétel nélkül megmaradtak az abban kevésbé jól sikerült játékelemek is, különösen az egyes szellemek igen frusztráló begyűjtése, amelyhez néha akkor is kell négy-öt nekifutás, ha az adott lény megszerzése a fő küldetés része és konkrétan a küldetésleírásban szerepel, milyen nasival tudjuk magunkhoz édesgetni.

A Yo-Kai Watch 2 egy nagyon kellemes folytatás lett – viszont inkább követi a „jóból még többet” elvet, mintsem megpróbálna igazán újítani, bővíteni az előd receptjén. Ha valakinek tetszett az előző rész, annak valószínűleg ez is fog, ha valaki nem is játszott az előzővel, annak az amnéziás felvezetés miatt akár tökéletes kezdési pont is lehet – ha valakinek pedig maga a széria nem tetszett eddig sem, annak elég nyilvánvalóan nem a folytatás fogja megváltoztatni a véleményét.