Emlékszem, amikor 2012-ben először láttam az akkor még totál ismeretlen Red Barrels stúdió első játékát, az Outlastot. Akkoriban még abszolút nem volt ekkora divat menekülős játékot készíteni, legalábbis olyat, amiben szó szerint semmilyen fegyvered nincs, egyetlen megoldás a menekülés és bujkálás. Jó, ott volt ekkor már az Amnesia, amely pontosan ezt a stílust képviselte, ám az Outlast ehhez még megjelenésében és hangulatában is képes volt valami extrát hozzátenni. A játék végül egy évvel később, 2013-ban érkezett meg, és számomra vitathatatlanul felült a horrorjátékok trónjára. Persze voltak olyanok, akiknek ez a fajta játékmenet abszolút nem jött be, és számukra így a játék élvezeti értékes is jelentősen leesett, de ez igazából bármely játékról ugyanígy elmondható.
A Red Barrels előbb elkészítette az első játék kiegészítőjét, a Whistleblowert, majd néhány hónappal később bejelentették, hogy készül a folytatás. Az Outlast II kapcsán sokáig ment a titkolózás, alig lehetett valamit tudni arról, merre vinnék tovább a játékot. Aztán apránként elkezdték csepegtetni az infókat, és szép lassan egy vallással és őrülettel átitatott sztori kezdett körvonalazódni. Az Outlast II végül pár héttel ezelőtt érkezett meg, és kezdetét vette az újabb menekülés.
Az Outlast II kapcsán a Red Barrels követte az ősi mondást: jón ne változtass! Éppen ezért a játékmenet gyakorlatilag alig tér el az első játékban megismerttől. Ezúttal is egy teljesen hétköznapi fickót, egy bizonyos Blake Langermannt alakítunk, aki történetesen oknyomozó riporter felesége operatőreként tevékenykedik. A készítők ezzel ismét rövidre is zárták, hogy mi keres nálunk az Outlast játékokban elengedhetetlen, éjjellátóval is felszerelt kamera. Nos, a mi kis párocskánk épp egy igen szaftos sztori nyomában van, amely Arizonába vezeti őket. A szóbeszéd szerint ugyanis névtelen, fiatal, terhes nőt gyilkoltak meg errefelé titokzatos, hátborzongató körülmények között. Kalandunk egy különös álommal veszi kezdetét, majd egy helikopteren riadunk fel... hogy aztán a gépünk egy fura villanást követően annak rendje és módja szerint becsapódjon az arizonai szakadékok közé. Miután magunkhoz térünk és gyorsan megkaparintjuk a kamerát, azért annak is utánanézünk, hogy hová tűnt az asszony, ám neki nyomát sem leljük. Nem baj, legalább a drága jó kamera megvan, mi baj lehet?
Röviden ennyit érdemes elöljáróban elmondani az Outlast II történetéről (a fentiek nagyjából a játék első öt percét jelentik). Így veszi kezdetét a végig zord, sötét, fordulatoktól szerencsére nem mentes horrorsztori, amely során a természetfeletti is bőven előkerül. És hogy van-e bármi köze az egésznek az előző rész egyébként egészen pazar sztorijához? Ezt inkább nem lövöm le...
Amint azt már említettem, a játékmenet alig változott valamit az elődhöz képest. A nagyjából 10-12 óra játékidő jelentős részét bolyongással, lopakodással és bujkálással töltjük. Ami azonban a legnagyobb változás az első részhez képest, az maga a világ. Míg anno egy zárt szanatórium szűk folyosóin és koszos kórtermeiben botladoztunk, addig itt egy nyílt(nak tűnő) terep vár ránk, itt-ott elszórt faházakkal, meredek falú kanyonokkal, patakokkal és barlangokkal. Elsőre valóban úgy tűnhet, hogy ezúttal egy egész falut és annak környezetét fedezhetjük fel, de valójában azért erősen limitált a mozgásterünk, a fejlesztők ügyeltek rá, hogy végig a sztorit kövessük. Minimálisra korlátozták a felfedezendő területet, de ügyesen meg tudták oldani, hogy mindez valójában ne nagyon tűnjön fel nekünk. Lényegében végig képesek fenntartani az izgalmat azzal, hogy sosem tudhatjuk, mikor botlunk bele valami vallási fanatikusba. Ráadásul az állandó neszezés, a gyakran a semmiből felharsanó hátborzongató sátánista szónoklatok is gondoskodnak róla, hogy gyarapodjanak ősz hajszálaink.
Mivel a sztori éjszaka játszódik, kamera nélkül alig látunk valamit a környezetünkből. Ilyenkor jön jól az éjjellátó üzemmód, ám az sajnos zabálja az akkumulátort, amelyet így folyamatosan cserélgetnünk kell, a készletünket pedig pótolni. Az inventoryt egyébként nagyon ötletesen oldották meg: mint annak idején a 2008-as Alone in the Darkban, holminkat kabátunk zsebeiben hordjuk, és úgy keresgélhetünk köztük, hogy lenézünk. Sok mindent mondjuk nem fogunk találni bennük, hiszen csak elemek és kötszer szedhető fel. A kamera az éjjellátó mellett még zoommal és egy mikrofonnal is fel van szerelve, előbbit aligha kell magyarázni, utóbbi pedig bizonyos helyzetek dokumentálására szolgál. A kamera menüjében bármikor visszanézhetünk korábban rögzített jeleneteket, fényképeket, hogy az apró morzsákból szépen összerakjuk a történetet.
És hát persze ott van a menekülés. Az Outlast II az elődhöz hasonlóan okosan megoldotta azt, hogy sose érezd magad biztonságban. A falu lakói nem mind veszélyesek, akad köztük olyan, aki ránk se hederít, de ez persze senkinek sincs a homlokára vésve. Így amint felbukkan valaki, célszerű villámgyorsan elrejtőzni valahol, és kivárni, amíg odébb nem áll. Időnként viszont elkerülhetetlen, hogy felfedezzenek minket, ilyenkor fel kell kötni a nyúlcipőt, és minél messzebbre szaladni üldöző(i)nk elől, majd elrejtőzni valahol. A kukoricásban játszódó jelenet például kimondottan hangulatos. Ha viszont elkapnak, annak általában igen véres és fájdalmas vég az eredménye, főleg, ha egy bizonyos nő csíp nyakon, akinél fura csákány is van... na az tényleg fáj.
Az Outlast II, mivel alapvetően vagy tök sötét, vagy a kamera éjjellátójának köszönhetően tompa és zöld, nehezen megállapítható, hogy mennyire részletes. Már az első rész sem volt csúnya, de kimondottan szemet kápráztató sem, ugyanez összességében a folytatásról is elmondható. A redneck szektatagok kicsit baltával faragottak, környezetünk is itt-ott elég elnagyolt, de ezek zöme úgysem fog feltűnni, mert nem sok időnk lesz bámészkodni. Az összhatás viszont teljesen rendben van, minden látványelem tökéletesen illeszkedik a hangulathoz. Ugyanígy a hangok és az időnként felsejlő baljós dallamok is hibátlanok. Gyakran előfordult, hogy a saját lépteim zajától berezeltem, mert azt hittem, valaki a hátam mögé lopakodott. A már említett gyakori kántálás is képes csúf tréfát űzni az idegeinkkel.
Az Outlast II tehát hozta azt, amit a stúdiótól az előző alkotásaik (feltéve, hogy a Whistleblowert külön számítjuk) után joggal elvártam. Bár túl sokat nem fejlődött a játékmenet, a látványvilág is sokban hasonlít az elődhöz, ezek felett könnyű szemet hunyni. Könnyű, mert az egészet elviszi a hangulat a hátán, és egy horrorjátéknál ez az egyik elsődleges szempont. E téren pedig az Outlast II nem vall kudarcot. Az viszont már más kérdés, hogy mit hozhat a jövő. Éppen abból kiindulva, hogy a két játék között nem sok különbség van, nem biztos, hogy a rajongók lenyelnék ugyanezt harmadszor is. Márpedig a Red Barrels bizonyította, hogy ért a horrorhoz, így nem lenne szerencsés következőnek egy szimulátorral vagy akció-szerepjátékkal próbálkozniuk. A suszter maradjon meg a kaptafánál, de az nem baj, ha legközelebb új eszközöket is bevetnek a rémisztgetésünkhöz...
