Nemrég megjelent előzetesemben már összegeztem korábbi tapasztalataimat a The Elder Scrolls Online-nal. Kezdeti információim alapján semmivel nem tartottam többnek vagy jobbnak egy átlagos mezei MMO-nál, amely ezúttal az Elder Scrolls sorozat világában, és annak audiovizuális elemeivel próbált havidíjat kifacsarni a jobb sorsra érdemes játékosok zsebéből. Ez az állapot azonban még ha így is volt a kezdetekben, a havidíj eltörlése, majd a világot megnyitó One Tamriel frissítés gyakorlatilag megmentették a TESO-t, és egy olyan hatalmas, látványos, nyílt, felfedezhető élménnyé tették, amely már az offline részekhez is méltó volt.
Ehhez érkezett meg nemrég a teljes áron kínált Morrowind kiegészítő, amely a sorozat egyik legnépszerűbb helyszínét, Vvardenfell szigetét nyitotta meg a játékosok számára, évszázadokkal a The Elder Scrolls III sötétebb hangulatú állapota előtt. Ezzel együtt érkezett egy új kaszt, a druida jellegű warden, új fegyverek, tárgyak, lore, egy óriási bejárható terület, több mint 10 órát felölelő fő küldetésszál számtalan mellékküldetés társaságában, valamint egy új PvP-mód, a Battlegrounds.
A legelső szembetűnő újítás, hogy egy új intro és tutorial során karakterünkkel Vvardenfell szigetére tartunk, amikor rabszolgatartók fogságába esünk, és az alapjátékból is ismerős sötét elf orgyilkosnő, Naryu Viriyan segítségével kell megszöknünk, illetve végeznünk a rabszolgatartók kapitányával. Ezt követően dönthetünk: vagy belevetjük magunkat a Morrowind új tartalmaiba és fő küldetésszálába, amely viszonylag gyorsan összekapcsolódik a Vvardenfelllt uraló élő istenek, a Tribunal, illetve a szigeten tevékenykedő különböző mágusok, daedra szekták, sötét elf uralkodóházak közötti viszályokba, vagy Vvardenfell kikötőjéből az első hajóval visszatérünk a fő kontinensre, és az alapjáték történet folytatjuk.
Vvardenfell területe egyszerűen óriási, a készítők ráadásul egy az egyben a The Elder Scrolls III térképe alapján építették fel, döbbenetes eredménnyel. Még az Elder Scrolls harmadik részében látott démoni invázió és Dagoth Ur támadása előtt járunk évszázadokkal, így egy korábban soha nem látott, dús, színpompás, élettel teli változatát ismerhetjük meg a szigetnek. A Vörös-hegy sötét égboltja és izzó lávafolyamai, Vivec még javában épülő fővárosa, a különböző bejárható barlangok egytől egyig olyan gyönyörűen megtervezett, lélegzetelállító látványt nyújtanak, hogy nem tagadom, akárcsak a fő játékok esetében, itt is minden törekvésem ellenére viszonylag gyorsan elvesztem a hatalmas, nyílt világ varázsában. Mire észbe kaptam, a fő küldetésem helyett egy szerelmes rabszolgának segítettem a szeretőjével levelezni, és egy álruhás igazságosztó, a Vörös Bíró oldalán próbáltam leleplezni egy összeesküvést az ültetvényes családok és a helyi rendfenntartó erők között.
Ehhez az utazáshoz akárcsak a bétateszt során, ismét az új warden kasztot választottam, amely viszonylag könnyen használható, és gyorsan összehozható vele egy defenzív, komoly gyógyítóképességekkel operáló build, amely ennek ellenére a One Tamriel szellemében változatlanul képes önállóan, szóló játékmódban is helytállni. A szóló és multiplayer játékstílus közötti választóvonal azonban sajnos már kevésbé jó kidolgozást kapott. Az egyik leggyorsabban szembetűnő furcsaság változatlanul az, amit az alapjáték tesztjében gregmerch, a Morrowind béta során pedig jómagam is kiemeltem: az egyes küldetések, területek nehézségét gyakorlatilag az befolyásolja, hány másik játékos van velünk együtt azon a területen.
A One Tamriel óta az ellenfelek szintjei automatikusan karakterünkhöz skálázódnak, így leszámítva a külön kijelölt többjátékos zónákat és feladatokat, egyedül is különösebb gondok nélkül bekalandozhatjuk az egész térképet. Ám a kiegészítő megjelenése utáni játékosdömpingben még hetekkel később is előfordultak olyan furcsa, egyenesen illúzióromboló esetek, hogy egy barlangban elvállalt küldetést rajtam kívül legalább öt másik játékos is teljesíteni próbált, és mivel még a barlangok sem instance-alapúak, egyáltalán nem találkoztam lent ellenfelekkel, a feladatom kimerült annyiban, hogy besétáltam a térkép közepébe, felvettem a kijelölt tárgyat, majd visszatértem a megbízóhoz learatni a babérokat.
A csodálatos helyszínek, a rengeteg lore, a szinkronizált karakterek közepette a szokásosnál több időre volt szükségem, hogy meghatározzam a fent említett probléma, és több, később detektált társának okát. A One Tamriel ellenére a játék mintha még mindig kissé meghasonlott lenne az offline Elder Scrolls és az MMORPG műfajok között. A világ szabadon bejárható, felfedezhető, de a fast travel korlátozott, és játékbeli pénzhez kötött. A küldetések során gyakran vannak választásaink, de végeredményben még több óra játék után sem találkoztam ezek hosszú távú következményeivel. Sőt, alaposabban megvizsgálva, a pompás prezentáció mögött rengeteg kaland redukálható a lassan évtizedek óta ismert, klasszikus MMO küldetésmechanikákra. Az első perctől kezdve elérhető az egész világ, az új PvP is rögtön a tizedik szinttől, amelyben ráadásul a résztvevő játékosok rögtön azonos szintekre skálázódva vethetik bele magukat a Battlegrounds térképein Team Deathmatch, CTF és hasonló klasszikus játékmódokba. De pont emiatt nem éreztem azt a szintű motivációt, mint más online játékokban, hogy elérjem a maximum szintet és az endgame anyagokat. Eleve abban nem vagyok biztos, hogy miután 100%-ra pörgettem Vvardenfell szólózással elérhető tartalmait, lenne-e kedvem az alapjáték jóval méretesebb küldetésvonalát is felvállalni. A történet fényévekkel jobb egy átlag MMO-nál (bár egy Knights of the Old Republic lehet, hogy még mindig magasabban tartja a lécet), de összehasonlítva a klasszikus Elder Scrolls részekkel, érezhetően gyengébb. A zenék felidézik a széria legjobb pillanatait, a szinkronizált NPC-k száma lenyűgöző, de egy Skyrimmel összehasonlítva ezen a téren is hallottunk már sokkal jobbat és emlékezetesebbet.
A Morrowind összességében egy remek kiegészítő, rengeteg új tartalommal pakolja meg a The Elder Scrolls Online MMO-t. Régi rajongóknak ajánlott, de a sorozat egyjátékos részeihez szokott érdeklődő játékosoknak is lehet, hogy érdemes ezzel megkezdeniük immár szabad, havidíjmentes kalandjaikat. Eleve, ha a jövőben egy MMORPG azzal hirdeti majd magát, hogy szabad, korlátlan, felfedezésre építő játékmenetet kínál, a TESO fényében nagyon cinikusan és komoly elvárásokkal fogom elemezni – a Morrowind ugyanis nemcsak mindezt ténylegesen felkínálta gyakorlatilag a tutorialt követő első perctől, de motivált is a felfedezésre, a kísérletezésre a karakterfejlesztéssel kapcsolatban, a mellékküldetések végigjátszására. Ha a post-Morrowind Elder Scrolls-széria részeként kellene értékelnem, még mindig jó eséllyel a leggyengébb, de már méltó darabja az egyik legsikeresebb, legepikusabb RPG-szériának. MMORPG-k között viszont egyértelműen a leghozzáférhetőbb, legszebb, leghangulatosabb játék, amellyel az utóbbi években találkoztam, és amelybe jó eséllyel még azok is órák tucatjait tudják ölni, akik amúgy ki nem állhatják a World of Warcraft és az EverQuest családfájának tagjait.
