Brutális mennyiségű autó, rengeteg pálya és pályavariáció, dinamikus napszakok és időjárás, hatalmas – főleg – offline tartalom, saját pályaszerkesztő. Ezekkel lehetett jellemezni az idén húszesztendős, Sony-exkluzív autóverseny-sorozatot, a Gran Turismót. Eddig. A széria atyja, az egyébként civilben profi autóversenyzőként is tevékenykedő Kazunori Yamauchi ugyanis az eddigitől teljesen eltérő irányba vezérelte a franchise szekerét, amelynek első, egy nem titkoltan új éra kezdetét jelentő darabja a nemrégiben PlayStation 4-re megjelent Gran Turismo Sport. „Az igazi vezetésszimulátor” szlogenre épülő sorozat legújabb darabja a FIA támogatását is élvezi, és elsősorban az online versenyzésre, illetve a fair-playre épül, ami egyszersmind azt is jelenti, hogy az eddigi epizódoktól megszokott helyett a fejlesztők jóval szűkebb tartalomra koncentráltak.

Nem kertelek, mindjárt az elején kimondom: a játékkal eltöltött első néhány óra után az az érzés fogott el, mint anno a DriveClub esetében. Akkor kicsit becsapva éreztem magam, hiszen a sok ígéret ellenére egy igen lecsupaszított, félkész, demójellegű és -méretű alkotással találkoztam, ami csak jóval később, a sokadik tapasz után lett azzá, amivé már a legelején kellett volna. A Polyphony régebben, a soron következő epizódok előtt rendszerint kidobott egy Prologue névre keresztelt ízelítőt, és habár most égre-földre esküdöztek, hogy ezúttal nem ez lesz a helyzet és a Gran Turismo Sport teljes értékű program lesz, valahogy mégsem ez az érzése az embernek.

Az autók száma rettenetesen lecsökkent, ami a gyártókra is igaz. Csupán pár amerikai, európai és távolkeleti márka – rendszerint fejenként négy autóval – képviselteti magát, így összesen, a különböző bónusz járművekkel együtt, mintegy 170 körüli jármű gyűjthető össze. Az is igaz ugyanakkor, hogy a Forza Motorsport 7 mellett itt is találkozhatunk végre a Porschéval, hála annak, hogy az Electronic Artsnak a márkára vonatkozó exkluzív licence végre lejárt. Ugyanez a szegényes felhozatal igaz a pályákra is, amelyek ezúttal jóval kevesebb variánssal rendelkeznek, és habár a napszak (napkelte, reggel, délelőtt, dél, délután, naplemente, szürkület, illetve ritkán éjszaka) megválasztható versenyzés előtt, a dinamikus napszakváltozás és időjárási effektek eltűntek. A legszomorúbb azonban az állandó online kapcsolat kényszere, ami azt jelenti, hogy anélkül egyfelől csak az igen csekély szavatosságú arcade móddal játszhatunk, másfelől az ott elért fejlődésünket nem tudjuk elmenteni, tekintve, hogy az is a szerverekre történik. Ergo levezethetünk akárhány kilométert, tökéletesíthetjük vezetői tudásunkat, bezsebelhetünk egy rakás pénzt és tapasztalati pontot, léphetünk bárhány szintet, ha nincs internetkapcsolat, ez mind megy a kukába. Ha azt is hozzávesszük, hogy az amúgy sem túl sok pálya közül mindössze az első néhányon játszhatunk nulladik kapásból, mert a többihez meghatározott tapasztalati szint elérése szükséges, akkor ez még bosszantóbb.

A már említett arcade módban az MI által vezérelt autók ellen versenyezhetünk, futhatunk időmérőket, driftelhetünk, játszhatunk egy barátunkkal osztott képernyőn, rendezhetünk saját futamot, és bekerült egy VR bemutató mód is a repertoárba, vagyis az eredetileg hangoztatott teljes VR-támogatás csak egy hangzatos ígéret volt. Online kapcsolattal választhatunk a – megint csak azt kell, hogy mondjam – igen csekély tartalommal bíró, de szerencsére annál hasznosabb karriermód, illetve a sportmód között. Az előbbi nagyjából az eddigi részek autósiskolájának felel meg, és ebben tökéletesíthetjük vezetési technikánkat, kezdve az alapoktól egészen a profi versenyzői szintig, valamint gyakorolhatjuk a már elérhető versenypályákat orrvérzésig. Az utóbbi lenne az, amiről a program az ígéretek szerint igazán szól: a nagybetűs online versenyélmény. A FIA igen komolyan veszi a vezetési morált és a sportszerűséget, így két oktatóvideó megtekintése után léphetünk ide egyáltalán be. Az első a sportszerűségről szól, míg a második arról az ebben az epizódban bevezetett rendszerről, amely a futamok során méri és pontozza vezetési kultúránkat. Ez szép is és jó is, hiszen a tahó, lökdösődő sofőrök nagyon elronthatják az ember kedvét, de az már kevésbé üdvös, hogy azért is mi kapunk büntit, ha valaki hátulról belénk jön önhibánkon kívül. A rendszer pedig ez alapján enged bennünket versenyekre, vagyis, ha mi C-kategóriásak vagyunk, akkor az ellenfeleink is hasonlóak lesznek. A futamok naponta változnak, és óránként összesen három van belőlük, ami azt jelenti, hogy az időmérő köröket is belevéve maximum húszpercenként versenyezhetünk. Novembertől lesznek online, szintén a FIA által szponzorált bajnokságok is, amelyeken ha kvalifikáltuk magunkat, kis hazánkat vagy kedvenc autómárkánkat képviselhetjük. A szerverek a teszt alatt nem mindig voltak stabilak, sok volt a lagelő, „darabosan” közlekedő ellenfél is, és az egyes versenyekre kb. 10-12 versenyző jelentkezett általában, holott húsz fölötti versenyzőszámra is lett volna lehetőség.

Ezeken kívül természetesen online piactér, lobby és egy fényképkészítő opció is bekerült a programba, amely utóbbiban valós helyszínek előtt fotózhatjuk le gépcsodáinkat. Teljesítményünkért XP-t, különféle jóságokra beváltható mérföldpontokat, új autókat, illetve számos, egyre magasabb szintű fejlesztést kapunk, ami kicsit hozzásegít ahhoz, hogy időről időre azért vissza-visszanézzünk a programba. A pályaszerkesztőt ugyancsak kivették a lehetőségek közül a készítők, de egy autómatricázó, külcsínmódosító menü bekerült.

Ennyi morgás után mi az akkor mégis, amiben jó ez a játék? A válasz egyszerű: amit tud, amit nyújtani akar, azt nagyon jól csinálja. A képi megjelenítés szemkápráztatóan gyönyörű. Az autók fotorealisztikusak, és minden porcikájuk szinte kézzel foghatóan élethű. Végre nem találkozunk kifeketített, meg nem rajzolt műszerfalakkal, amelyek az előző részek egyik legbosszantóbb hiányosságai voltak. Az élethűségre visszatérve, azt nem tudom ugyan, hogy egy Bugatti vagy egy Mazerati műszerfala hogy fest, de Mazda tulajként kijelenthetem, hogy a hiroshimai gépek játékbeli belterei bizony a megszólalásig hasonlítanak az eredetiekre. A pályák is szépen megrajzoltak, és az adott napszakok is kellőképp hangulatosak. A fény- és árnyékeffektek kifogástalanok, és – azt hiszem – kijelenthető, hogy a Gran Turismo Sport összességében minden idők egyik (ha nem A) legszebb autós játéka. A zenebona engem nem nyűgözött le, de egy ilyen programban nem is az a legfontosabb. A hangok azonban megint csak kifogástalanok, de azt hiszem, nem is várhattunk mást a japán srácoktól.
Talán mind közül a legfontosabb aspektus egy autóverseny-szimulátor esetében a vezérlés. Nos, azt ez esetben egyértelműen kormányra, sőt inkább komplett pilótafülkére optimalizálták, az nem is lehet kérdés. Akárhogy iparkodtam, a DualShock 4-essel meg sem tudtam közelíteni a legjobb köridőket. A játék egyébként támogatja a mai kormányokat, így a számos Thrustmaster modellen kívül a Logitech G29-est is. Ez kicsit a kormányvásárlására való buzdítást is magában foglalja, hiszen a PlayStation 4 gamepadjével – bánjunk vele bármilyen mesteri módon – jóval kisebb eséllyel indulunk az online futamokon.

Ismerve a sorozat előző részeit, kicsit szkeptikusan és csalódottan vakarom a fejem írásom végére érve. Amit tud, amire fókuszál a Gran Turismo Sport, azt nagyon jól tálalja, ám az kérdéses, hogy mindez megérte-e az ilyen fokú tartalmi csonkítást? Ha kicsit többet hagytak volna az eddig jellemző funkciókból, ha nem herélik ki a brutális méretű tartalmat és szavatosságot, ha lenne egy épkézláb offline karriermód, ha nem kellene mindenhez erőltetni az internetkapcsolatot, de a program továbbra is nagy hangsúlyt helyezne az online kupákra és versenyekre, no meg a FIA által képviselt értékrendre, akkor azt mondhatnám nyugodt szívvel, hogy igen! Így azonban, a régi éra rajongójaként annyit tudok írni zárszó gyanánt, hogy amennyiben nem kap jelentős mértékű tartalmi bővítést a játék, nem lesz semmivel sem több (legalábbis számomra), mint egy techdemo, és az újabb éra előfutára. Ahhoz azonban túl magasra lőtték be az árát a Sonynál.