Egy-egy nagyobb fejlesztőstúdió nem ritkán több száz munkatársat is foglalkoztat. A legnagyobb kiadóknak és cégeknek gyakran a világ számos pontján vannak kisebb-nagyobb csapatai, akik összedolgozva készítenek el egy-egy nagyobb projektet. Aztán vannak a kisebb stúdiók és az indie fejlesztők is, akik alig maréknyian dobják össze játékaikat. És végül vannak a legbátrabbak, legkitartóbbak és leglelkesebbek: azok a fejlesztők, akik teljesen egyedül készítenek el egy játékot. Ilyen Davit Andreasyan is, aki első próbálkozásával a horror-kalandjátékok meglehetősen sűrű mezőnyében indult. Hogy az Inmatesnek van-e bármi esélye az olyan alkotások táborában, mint az Amnesia, a SOMA, a Layers of Fear vagy épp az Outlast? Őszintén szólva nem sok.
Az Inmates története egy elhagyatott börtönben játszódik, főhőse, Jonathan ennek egyik koszos cellájában tér magához. Ahogy egy pszichológiaihorror-kalandjátéktól elvárható, természetesen a világon semmire sem emlékszik, így arra sem, mit keres a börtönben. Mivel azonban a cellák tárva-nyitva állnak, más börtönlakónak vagy épp smasszernak nyoma sincs, mi pedig erős késztetést érzünk, hogy lelépjünk, hát útnak indulunk. Hamarosan rájövünk, hogy nem véletlenül vagyunk bent, ugyanis eltűnt feleségünket jöttünk kiszabadítani. Lehet, hogy egy picit rosszul fogalmaztam. Erre nem hamarosan jövünk rá, hanem elég soká. A játék ugyanis nem nagyon ad nekünk biztos támpontot, nincs érdemi felvezetése a sztorinak. Ez egyfelől hozzáad a hangulathoz és az elveszettség érzéséhez, másfelől viszont sokat ront is az élvezeti értéken. Mivel a történetet csak apránként, kis jegyzetekből és falfirkákból tudjuk összerakni, csak nagyon lassan bontakozik ki, hogy mi, miért és hogyan történt.
A játékmenet gerincét a börtön felfedezése, a jegyzetek és hasznos tárgyak gyűjtögetése, valamint a feladványok és fejtörők megoldása adja. Sajnos hősünk vagy nagyon öreg vagy nagyon be van punnyadva, de végig olyan lassan cammog, hogy bedobhatunk egy kávét meg egy krémest, mire egyik folyosóról eljutunk a másikra. Futás? Az nincs. Ráadásul sokszor előfordul, hogy valami elkerüli a figyelmünket, ilyenkor vissza kell caplatni egy korábban már bejárt helyiségbe, és újra átkutatni azt. Ami ezzel a sebességgel nem kicsit frusztráló.
Ha viszont ezen túl tudjuk tenni magunkat, akkor tulajdonképpen néha egészen el lehet mélyülni a játékban. A fejtörők túl nagy kihívást nem jelentenek majd, általában kis gondolkodás után hamar megtalálni a megoldást. Illetve sok esetben a jegyzetekben van elrejtve a kulcs a továbbjutáshoz.
A gyűjtögetés pedig elsősorban a gyufákra korlátozódik, amelyekre azért van szükség, mert egyébként piszok sötét van a börtönben. Sajnos a gyufaszálak sem tartanak örökké, haloványan pislákoló fényük is néhány másodperc alatt kihuny. Szerencsére ebbe a börtönbe nem vezették be a dohányzási tilalmat, így gyakorlatilag minden polcon, ágyon, szekrényben és asztalon találunk egy kallódó dobozkát.
Bár az Inmates alatt az Unreal Engine 4 dolgozik, ezt legfeljebb abból fogjuk észrevenni, hogy az indításkor pár másodpercre felbukkan a logo. Sajnos a játék a legnagyobb jóindulattal is a 2010-es évek elejét idézi. A környezet kihalt, ötlettelen és úgy általában véve csúnya. Ha azt nézzük, hogy egyetlen ember munkája az egész játék, akkor azért le a kalappal előtte, de a konkurensekhez nem érdemes hasonlítani. A hangokkal nagy baj nincs, az effektek és a háttérben szóló halk, sejtelmes dallamok valamennyire emelik a hangulatot.
Az Inmates egy gyenge-közepes próbálkozás, amit azonnal végérvényesen bukásnak ítélnék, ha bármely stúdió teljes árú munkája lenne. Egy 10 eurós árcédulával ellátott, otthon készült projektnek azonban még akár elfogadható is lehet. Persze, aki valami igazán ütős pszicho-horrort szeretne kipróbálni, annak biztos, hogy nem ezt ajánlanám. Legfeljebb a műfaj legelfogultabb szerelmeseinek, akik mindent, de mindent ki szeretnének próbálni, amit a horror zsáner kiprésel magából.
