Wolfenstein II: The New Colossus

Wolfenstein. Ha van olyan videojátékcím a The Simsen és a World of Warcrafton kívül, amit a világ összes pontján ismernek (jó, talán az inuit és jupik eszkimóknak kimaradt), akkor az ez. Nem kisebb címről van ugyanis szó, mint a világ máig legnépszerűbb műfaja, az FPS megteremtőjéről. Ez már csak azért is érdekes, mert valójában a sorozat 1981-ben a Castle Wolfensteinnel még nem FPS-ként kezdte meg pályafutását. Erre 1992-ig kellett várni, amikor a Wolfenstein 3D-nek keresztelt alkotás meglátta a napvilágot többek közt John Romero hathatós közreműködésének köszönhetően. Ám bármennyire is korszakalkotó és stílusteremtő volt, a folytatásra majd’ egy évtizedet kellett várni, de abszolút megérte. Emlékszem, ahogy még tini fejjel ültem egy cimborámnál és leesett állal néztem a Return to Castle Wolfensteint. Emberek! A katonák nem egyformák, más az arcuk! És micsoda lángeffekt, te jó ég!
Nos, a következő érdemi folytatás ismét jó nyolc évet váratott magára, de valahogy az már képtelen volt felnőni önmaga címéhez. Nem úgy, mint a 2014-es Wolfenstein: The New Order! Az akkor még tök újoncnak számító MachineGames neve hallatán sok rajongó aggódott, hogy esélyük sem lesz méltó folytatást készíteni. Pedig ehhez képest abszolút nem vallottak kudarcot. Így nem volt meglepetés az sem, hogy a Bethesda a folytatás elkészítésével is őket bízta meg. A Wolfenstein II: The New Colossus pedig pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész letette.

B.J. Blazkowicz mindent megtett, hogy a rettegett Deathsheadet eltegye láb alól, ám az utolsó utáni pillanatban súlyos fejsérülést szenvedett. Ennek következtében hosszú hónapokra kómába esett, de szerencséjére bajtársai kimenekítették, és egy titkos tengeralattjáróra vitték, ahol komoly árat kellett fizetnie a puszta túlélésért is. Már épp kezdene magához térni, amikor mindenki kedvenc őrült náci parancsnoka, Engel asszony és kompániája megtámadja a tengeralattjárót, hogy elkapja és bosszút álljon a maréknyi ellenállón – és persze főleg Blazkowiczon. Az események számunkra nagyjából itt kezdődnek el. Érdekes élmény volt, hogy az első néhány percben egy kerekesszékbe szögezve kellett keresztülverekedni (vagyis inkább lövöldözni) magam a tengeralattjárón. Később persze ez megoldódik, és a jó öreg pörgős, vérgőzös akció köszön vissza, amiért már az előző játékot is imádtam.
A történet ismét fontos része a játéknak, vagyis nem csak véletlenszerűen egymás mögé pakolt pályákat kell teljesíteni, sőt. Egész sajátos hangulata van, ahogy a nácik által elfoglalt Amerikában harcolhatunk, hasonlóra nem sok más játékban emlékszem. Persze voltak már ilyen próbálkozások: a Homefront játékok, a személyes kedvenc stratégia, a World in Conflict, vagy épp a Turning Point: Fall of Liberty. De itt valahogy mégis egész más az életérzés, hiszen itt a Duke Nukemet is lefitymáló B.J. Blazkowicz bőrébe bújhatunk.

A játékmenet nem sokat változott az elődhöz képest, de igazából erre nem is nagyon volt szükség. A fő cél most is elindulni az adott pálya egyik végéből, bejárni minden zegzugát, út közben a lehető legvéresebben lemészárolni minden szembejövő ellenséges páncélost, meghúzni néhány kart, átbillenteni kapcsolókat, összeszedni a fontos tárgyakat, majd eljutni a pálya másik végén lévő pontra, ami beindítja a következő átvezető videót. Persze ez így leírva piszok unalmasnak és egysíkúnak tűnhet, de valójában épp fordítva van. Az egész játék az első perctől az utolsóig egy magával rántó adrenalinhullám, amit nehéz nem szeretni. Megvannak benne a régi időket idéző megoldások is, mint az állandó életcsomagok, páncéldarabkák és lőszerek gyűjtögetése, de mindezt megtámogatták a manapság divatos játékelemekkel is. Így van némi szerepjátékos beütés a képességfejlődés révén, valamint fedezékhasználat és látványos kivégzések is.

Fegyverből van szép számmal: pisztolyok, géppisztolyok, géppuskák. Balta és gránátok, hogy csak a szokásos holmit említsem. Ráadásul ezeket fejleszteni is lehet, hogy pontosabbak, erősebbek legyenek. A karakterfejlődés egyszerűen, de nagyszerűen működik. Az elérhető perköket három kategóriába sorolták: lopakodás, csonkolás és taktikázás. Mindegyik kategóriában hat-hat feloldható és fejleszthető perket találunk. Ezek megszerzése egy bizonyos cselekedethez van kötve. Például ha tíz katonát becserkészünk és csendben ölünk meg, akkor feloldhatjuk a gyorsabb guggolva haladás perkjét. Vagy ha kézitusában ölünk meg tíz katonát, akkor a regenerálódás sebessége növekszik. A rendszer tényleg pofon egyszerű, mégis tökéletesen működik, valamint könnyedén nyomon követhető a menüben.
De valahogy mégsem ezért nagyszerű a Wolfenstein II: The New Colossus, hanem az összhatás miatt. Minden a helyén van, nem lóg ki semmi. A történetvezetés, a szereplők, az események és a játékmenet is pontosan azt a szintet hozza, amit előzetesen elvárhattak a rajongók.

Mindehhez pedig egy nagyon korrekt látványvilág párosul. Már az előző rész is az adott év egyik legszebb játéka volt, ami máshogy volt szép, mint egy Far Cry 4, egy Destiny vagy egy Titanfall. Ezt tulajdonképpen a második rész is képes volt megismételni. Az idei mezőny is elég erős, hiszen kaptunk Call of Duty WWII-t és Destiny 2-t is. De a grafika megítélése persze mindig is szubjektív kérdés marad. Nekem ez a stílus közel áll a szívemhez. Nem a felesleges túleffektezéssel vagy a videokártyák memóriáját kimaxoló textúrahegyekkel akarták megszépíteni a játékot. Inkább jól felépített és ötletesen berendezett pályákat kapunk, teljesen korrekt szereplőkkel. És még az optimalizációra sem lehet semmi panasz. A PlayStation 4-es kiadás a teszt során egyszer sem röccent meg, végig hozta a stabil teljesítményt, pedig gyakran egész összetett események elevenedtek meg a képernyőn. A PC-s változatot próbáló ismerősök is mind arról számoltak be, hogy kellemesen csalódtak a gépigényben, amely előzetesen talán picit zordabb képet festett az elvárásokról.

De nemcsak a látványvilág állja meg a helyét, hanem a szinkron is. A történetre és a szereplőkre nagyban támaszkodó játékok esetében ez bizony legalább annyira fontos részlet, mint a grafika vagy a játékmenet. És bizony a Wolfenstein II e téren sem vallott kudarcot. Brian Bloomnak sikerült olyan hanghordozásban narrálnia B.J. ténykedését, amiből süt az elszántság és egy csipetnyi csibészség. Ugyanez érvényes az Engel asszonyt megszólaltató Nina Franoszek játékára is. Annyira tökéletesen adja vissza a meggyőződésébe és vak hitébe beleőrült náci parancsnoknő karakterét, hogy az egészen hátborzongató.

Bele kéne kötni a Wolfenstein II: The New Colossusba... de nem nagyon megy. Biztos vagyok benne, hogy az előző részhez hasonlóan most is vannak olyanok, akiknek ez az egész nem jön be. Nekik hiába is ecsetelném, hogy milyen jók a szereplők, mennyire szórakoztató (és egyben fura mód micsoda elégtételnek érzi az ember), ahogy halomra lőjük a városunk utcáin masírozó páncélos ellenséget. Akit viszont elkap a Wolfenstein-érzés, aki bele tudja élni magát Blazkowicz helyzetébe, az tényleg elégedett vigyorral fogja egyszerre két géppisztolyból osztani a náci katonákat.