Nem hinném, hogy a német központú Crytek csapata ismerné a híres mondóka magyar verzióját, mégis vicces, hogy mennyire le lehet vele írni a Hunt: Showdown játékmenetét (lehet, hogy a nemrégiben felszámolt budapesti irodájukból kapták az ötletet :D ). „Üldöző leszel, vagy üldözött?” – hangzik el sűrűn a kérdés. Nos, ebben a játékban egyszerre leszel mind a kettő.
Roppant érdekes koncepcióval rukkolt elő ugyanis a többek közt a Crysis sorozatról elhíresült csapat. Valamikor az 1800-as évek vége felé járhatunk, a fiktív louisianai mocsárvidékek területén. A környéket azonban mindenféle ocsmányságok járják, a zombikutyaszerű vadállatoktól a legkülönfélébb ocsmányságokig szinte minden. Szerencsére itt vannak a Vadászok, akiknek mi is a bőrébe bújhatunk, és amolyan S.T.A.L.K.E.R. módjára bemerészkedhetünk a veszélyzónába, értékes vérdíjak reményében. Azonban hamar rá fogunk jönni, hogy nem a szörnyek jelentik a legnagyobb fenyegetés ránk nézve, hanem a többi játékos, hiszen csak egyetlen csapat léphet le a szörnytrófeával. Pontosan ebből adódik a Hunt különleges, játékos kontra környezet kontra más játékosok élménye, hogy míg vadászunk, ránk is ugyanúgy vadásznak. Arról nem is beszélve, hogy a célpont szörnyet nem elég megtalálnunk és megölnünk, még „exportálnunk” is kell, amiről ráadásul az összes többi játékos értesítést kap, tehát az igazi káosz csak ekkor kezdődik.
A legjobb ötletük a készítőknek azonban, hogy ezt az egész szörnyvadászósdit az ismétlőpuskák és hatlövetű pisztolyok leáldozó korába helyezték. Egyrészt a fegyvereknek szörnyen jól eltalált súlya és visszarúgása van, valamint nem túl könnyen lehet őket újra tölteni, így ezáltal a tűzpárbajok roppant feszültté váltak. És persze a fegyverek mellett nem utolsó sorban az elhagyott, mocsaras, fakitermelőkkel sűrűn szegélyezett Louisiana, és cowboykalapos karakterei is nagyon különleges hangulatot árasztanak.
Játékmenet téren még fontos megemlíteni, hogy a Hunt: Showdown bár játszható egyedül, nem játszható offline. Ez persze indokolt a fentebb ecsetelt tulajdonságai miatt, de csapatban is maximum ketten nézhetünk szembe a világgal. Külön érdekesség ebben, hogy ha messze kerülünk társunktól, nem fogjunk hallani, amit a voice-chatben mond nekünk, hiszen modern távkommunikáció híján a játék az emberi hang térben való terjedését modellezi. De amitől teljesen eldobtam az agyam ezzel kapcsolatban, hogy egyszer amikor bekerítettünk társammal két másik Vadászt, hallom a fülesben, hogy valaki németül beszél. Mondom magamban, hogy az adrenalin hevében internetes bajtársam biztos az anyanyelvén szól hozzám az angol helyett, de egy kis hallgatózás (és némi középiskolás németórára visszaemlékezés után) felismertem, hogy a két bekerített játékos beszélget egymással. Azaz amennyiben nem vigyázunk, és elég közel vannak hozzánk, más játékosok is hallani fogják kommunikációnkat. A játékot egyébként is fülessel játszva ajánlják a fejlesztők, és én is beállok melléjük a sorba, hiszen itt tényleg egy apró neszen vagy felzavart madárseregen múlhat az életünk.
Most, hogy elérkeztünk a hangokhoz, végre ömlenghetek a játék valami egészen elképesztő audiovizuális élményéről. Persze az olyan játékokat jegyző csapattól, mint például a Crysis vagy a Ryse: Son of Rome nem is vártunk mást, de a Hunt: Showdown még így is leesésre kényszeríti az állunkat. A fergeteges design olyan grafikával van nyakon öntve, hogy a fegyvermodellek tényleg mindjárt megszólalnak, és a lombok között átszűrődő halovány napfénybe is öröm belenézni. Emellett, hogy a játék még őrült jól is szól, és annak a játékmenetben is fontos szerepe van, külön öröm. Tényleg nincsenek rá szavak, ezt mozgás közben kell látni.
Azonban itt jön a játék legnagyobb negatívuma is, hogy konkrétan ezt a látni kell felkiáltást sokan egyelőre csak YouTube-on keresztül tudják kivitelezni. A Hunt: Showdownnak ugyanis akkora gépéhsége van egyelőre, hogy az én szerény masinámat (Intel i3 6100 3,7 GHz, 8 GB RAM, GeForce GTX 960 4 GB) reggelire felfalta, még low beállítások mellett is. A töltési idők is kínkeservesen hosszúak, bugok is akadnak még szép számmal, valamint a matchmaking is katasztrófa. Remélhetőleg ezek még mind betudhatók az early access státusznak, és a végleges játékban már hűlt nyomuk se lesz, de egyelőre pontosan ezek miatt van a játék Steam tetszésindexe a „vegyes” kategóriában.
Egyelőre talán ez is az én személyes konklúzióm a Hunt: Showdownról. Egy nagyon ígéretes játék lehet belőle, azonban akinek nincs otthon egy atomerőműve, az várja meg az egyéves(re tervezett) early access állapot lefutását, hátha akkor már jobb helyzetben leszünk. Akinek ez nem akadály az bátran tegyen vele egy próbát, mi majd még jelentkezünk, amikor megjelenik a végleges verziója is a Crytek legújabb gyermekének.
