Húsz éve, 1998-ban történt:
- Larry Page és Sergey Brin megalapítja a Google-t.
- A SaeHan Japánban piacra dobja a világ első hordozható mp3-lejátszóját, az MPMant.
- A Microsoft piacra dobja a Window 98-at.
- A Valve elkészül máig legnépszerűbb játékával, megjelenik a Half Life.
- Az Intel bemutatja az első Celeron processzort.
- A Microsoft Internet Explorer leelőzi a Netscape böngészőt.
- Ken Howey, Luke Nosek, Max Levchin és Peter Thiel megalapítja a PayPalt.
- Sam és Dan Houser Terry Donovan és Jamie King közreműködésével megalapítja a Rockstar Games stúdiót.
- És persze a legfontosabb: megalapítják a PC Dome magazint. :)
Húsz év nagy idő, főleg ha a technológiai fejlődésről van szó. Ami húsz éve még elképesztően nagy innovációnak számított, az ma már vagy megmosolyogtató vagy legalábbis alapvetésnek tűnik. És, ha ehhez hozzávesszük a Moore-törvényt, akkor bizony még elképzelni is nehéz, hogy hol fogunk tartani húsz év múlva. Márpedig a Quantic Dream csapata leült és igenis, belegondolt ebbe. Így született meg a Detroit: Become Human című játékuk, amely pontosan húsz év múlva, 2038-ban játszódik. Azt már eddig is megszokhattuk David Cage-től és csapatától, hogy érzelmileg nagyon erős történeteket mesélnek el, mindezt pedig moziszerű játékélménnyel és páratlan grafikával társítják. De azt eddig nem tudtuk róluk, hogy ennyire konkrét elképzelésük van a közeljövőről. Mert bizony a Detroit az általam eddig látott leghitelesebb jövőképet festette elém.
Szóval Detroitban járunk 2038-ban. Ez a város volt az USA iparának egyik jelképe még sok-sok évtizeddel ezelőtt. Aztán betört az országba a távol-kelet, az egykori gyárak szép sorban bezártak, az emberek munkanélkülivé váltak, majd végül el is hagyták a várost. Egész negyedek néptelenedtek el. Ám most (vagyis ugye 2038-ban) Detroit ismét régi fényében tündököl. Minek köszönhető e pálfordulás? Nos, az androidok megjelenésének. Már rég nem az okostelefonok korszakát éljük, így az android szó is egész más jelent. Olyan robotokat, amelyek a megszólalásig hasonlítanak az emberekre. A Cyberlife cég fejleszti őket, akik kezdetben szó szerint tökéletesre alkotta meg modelljeit. Ám a hibátlan külső megrémisztette az embereket, ezért elkezdték őket apránként egyre emberibbé tenni. Apró bőrhibák, pislogás (amire egyébként semmi szükségük nem lenne, de ezzel is csak emberibbé tették őket), ilyesmi.
Az egyetlen megkülönböztető jel a halántékukon látható pici kör alakú LED. Ez nem csak azt mutatja, hogy aktív üzemmódban vannak-e, de azt is, hogy épp milyen „lelkiállapotban”. Ha kék, akkor minden a legnagyobb rendben, teszik a dolgukat, nem kérdeznek vissza, betöltik a tökéletes háztartási robot (vagy más, de erről majd később) szerepét. Ha sárga, az azt jelenti, hogy valami számukra szokatlan esemény zajlik, amit fel kell dolgozniuk. Ilyenkor gondolkoznak, próbálják értelmezni a dolgokat. Ha viszont pirosra vált… na akkor nagy baj van. Ilyenkor az androidok deviánssá válnak, vagyis szembeszegülve a belső programjuknak és az alapvető utasításkészletüknek, szembeszállnak az emberrel. Bizony, a jövő androidjai annyira fejlett mesterséges intelligenciával rendelkeznek, amely már érzelmeket is magában rejt (bár ezt a tervezőik aligha sejtették előre).
Androidokból egyébként rettentő sokféle szaladgál Detroit utcáin. Itt megjegyzendő, hogy természetesen nem csak itt vannak androidok, hanem mindenfelé a világban, de itt van belőlük a legtöbb, ezért is hívják Detroitot az androidok városának is. Szóval az egyszerű háztartási munkásokon túl gyakorlatilag minden ember által végezhető munkára van már specializált android. Vannak gyári és építőipari munkások, bolti eladók, szociális gondozók, de még sportolók és nyomozók is. És éppen ez a legnagyobb baj, és egyben a Detroit: Become Human egyik fő témája. Az androidok ugyanis szép fokozatosan egyre több ember munkáját veszik el, ami persze elég komoly társadalmi-gazdasági problémává kezd fajulni. Egyre több a munkanélküli az utcákon, akik természetesen az androidokban látják saját sorsuk hanyatlásának okát. Ebből következik, hogy az androidokat rengetegen nem, hogy egyenlő partnerként, mint inkább rabszolgaként vagy legfeljebb egy darab műanyagként kezelik. De vannak olyanok is, akik szerint egyenesen el kellene pusztítani az összeset.
Egy szó, mint száz, bármennyire is csilli-villinek tűnik a jövő Detroitja, a színes és kívánatos máz alatt egy forrongó társadalom és egyre komolyodó gazdasági válság lapul. És akkor még nem is esett szó arról, hogy ezek az egyébként kizárólag az emberiség szolgálatára kikísérletezett gépek kezdenek öntudatra ébredni. Rögtön a játék elején belecsöppenünk egy túszdrámába, amelyet egy Daniel nevű android robbant ki. Ez az első dokumentált eset, amikor egy android nyíltan emberre támad, sőt meg is öli. Aztán később további hasonló esetekre derül fény, a háttérben pedig valami megállíthatatlan folyamat kezd egyre inkább begyorsulni.
Mi három android – Connor, Kara és Markus – történetét élhetjük át, akiknek voltaképpen semmi közük egymáshoz, de sztorijuk mégis szorosan összefügg. Connor egy nyomozó-elemző, akit olyan analitikus képességekkel ruháztak fel, amelyekkel bármilyen bűncselekmény felderítésében az élen jár. Kifejezetten olyan bűnesetekhez rendelik ki (Hank Anderson nyomozó legnagyobb bánatára), ahol deviáns androidok a gyanúsítottak. Connor képes néhány nyomból rekonstruálni az eseményeket, majd ezekből további nyomokat leszűrni. Képes részletesen elemezni a sebeket, bizonyítékokat, a vért, illetve a deviáns androidok memóriáját is olvasni.
Kara ezzel szemben egy sokkal „egyszerűbb” modell, akik háztartási feladatok elvégzésére terveztek. Több ezer receptet ismer, mindenféle nyelveken beszél, alkalmas korrepetálni a gyerekeket. Ő a tökéletes házvezető, akit egy Todd nevű elég züllött fickó visz haza, hogy vezesse a háztartást és foglalkozzon a kislányával. Ám hamar kiderül, hogy Kara már nem először jár a házban, ugyanis Todd súlyos drogfüggőként korábban már rajta vezette le az életben elszenvedett megannyi kudarcból eredő frusztrációját. Egy este azonban Todd túl messzire megy, és rátámad a saját kislányára, amitől csak Kara mentheti meg, így kettejüknek végül menekülnie kell.
És végül itt van Markus, aki egy mozgássérült festő, Carl gondozója. Elhozza a boltból a szükséges eszközöket, reggelit készít, segít Carlnak a közlekedésben. Három hősünk közül még neki van a „legjobb dolga”, mivel Carl teljesen egyenlő félként kezeli. Nem úgy a fia, aki leginkább csak akkor tűnik fel a festő hatalmas kúriájában, ha pénzre van szüksége. Kettejük nem túl rózsás viszonya végül Markusra is kihat, aki élete (vagy inkább léte) során először kell saját döntést hoznia külső utasítás nélkül.
A Detroit: Become Human témája, világa, története és körítése tehát a Quantic Dreamtől megszokott színvonalat tükrözi. A stúdió elképesztő részletességgel tárja elénk a közeljövő egy vízióját. Ezt erősíti a mindenfelé megtalálható magazinokban olvasható cikkek, amelyek mind már ma is lassan aktuálissá váló témával foglalkoznak. A teljesség igénye nélkül: a sarkvidék alatt található ásványok kibányászása, a VR térnyerése a szórakoztatóiparban, élet a közeli holdakon. Mi lesz, ha a sportszövetségek engedélyezik, hogy androidok is csapattagok lehessenek? Szóval mind nagyon érdekes témák, amiket röviden, de lényegretörően körbe is járnak. Ugyanez a részletesség jellemzi a játék megjelenését is. Persze ez tök szubjektív dolog, de számomra a Detroit jelenleg a legszebb játék PlayStation 4-en. Vannak kisebb hibái, de például a szereplők egyetlen más játékban sem ennyire valóságosak. A mozgásuk, az animációk, a mimika, a szinkron, minden tökéletes. A játék egyetlen komolyabb negatívuma is itt található viszont: bizony néha hajlamos meg-megakadni. De még ezzel együtt is az egész élmény olyan, mintha egy előre renderelt animációs filmet néznénk – csak épp mi irányítjuk az eseményeket.
És ez oly mértékben igaz, mint talán még egyetlen Quantic Dream játék esetében sem korábban. Sok kritika érte annak idején a Beyond: Two Soulst, mivel sokak szerint a választási lehetőségek csupán felszínesek voltak, és érdemben nem volt beleszólásunk a történet alakulásába. Nos, itt van, nem is kicsi. A játék minden egyes fejezet után mutat egy folyamatábrát, amelyen megnézhetjük a saját döntéseink láncolatát, valamint (kitakarva, spoilermentesen) azt, hogy hol lehetett volna más irányba terelni a cselekményt. Sokszor egészen szerteágazó ez az ábra, szóval rengeteg újrajátszási lehetőség van, ha minden verziót meg szeretnénk ismerni. A játék legelején eldönthetjük, hogy komolyabb kihívásra vágyunk vagy csak a sztorit szeretnénk élvezni. Előbbi esetében (én ezt választottam) sokkal nagyobb a rizikó, hogy egyik-másik főhős meghal. Nos, ez nem csak amolyan figyelmeztetés, valóban egész könnyű rossz döntéseket hozni. És a játék nem könyörületes, ha a dolgok rosszra fordulnak, már nagyon nehéz belőlük visszatáncolni. Én ezt többször is megtapasztaltam, így még nagyobb a késztetés, hogy később újra nekifussak a történetnek, hogy ezeknél a részeknél másképp alakítsam a cselekményt.
A játékmenet egyébként nem sokban különbözik a Quantic Dream korábbbi játékaiban megismerttől. Most is külső, fix kamerás nézetben látjuk az eseményeket, a karaktereket pedig szabadon irányíthatjuk. Az interakciókat az analóg karok megfelelő mozgatásával, esetleg a megfelelő billentyű lenyomásával vagy épp az egész kontroller döntögetésével érhetjük el. Ezek mindig az adott mozdulatot imitálják, vagyis mondjuk egy ajtógomb elforgatásához az analógkart is forgatni kell. Az akciójelenetekben visszatért a QTE, vagyis a roppant látványosan megrendezett szituációk során nagyon rövid időn belül kell megnyomnunk a kiírt billentyűt vagy mozgatnunk az analógkarokat, kontrollert. Sokan nem szeretik az ilyesmit, de ha van fejlesztőgárda, akik tökéletesen alkalmazzák, akkor az a Quantic Dream. A párbeszédek szintén ismerős sémára épülnek, vagyis nem konkrét válaszok közül válogatunk, hanem reakciók közül, sok esetben pedig a döntésre csak néhány másodpercet kapunk.
A Detroit: Become Human kétségtelenül egy nagyon hosszú tanulási és kísérletezési folyamat végeredménye. A stúdió annak idején már a Fahrenheitben elkezdett játszadozni ezzel az irányítással és játékmenettel, majd a Heavy Rainben lefektette a máig használt alapokat. A Beyond: Two Soulsban sokat csiszoltak rajta, hogy mára elérje a szinte tökéletes állapotát. A játékból nem hiányoznak a hagyományos lövöldözős, mászkálós-ugrálós, ügyességi részek. Ez egy kőkemény kalandjáték, ahol a történeté a legnagyobb hangsúly. Ezt erősítik a remek színészválasztással is. Olyan neves hollywoodi arcokat is meggyőztek a projektnek, mint Lance Henrikssen vagy Clancy Brown, de a három főhős is ismerős lehet innen-onnan.
Nehéz belekötnöm a játékba, nem is fogok, pedig egyébként szokásom. Pontosan azt kaptam, amit vártam. A sztori végig izgalmas, nem nagyon vannak lapos részek, cserébe vannak tényleg váratlan fordulatok. A grafika kifogástalan, de ez sem meglepő. Az irányítást én mindig is szerettem, de ezzel mindig lesznek elégedetlenek. Ami továbbra is a legerősebb oldala a játéknak, az az érzelmi töltet, e téren még mindig nincs sok kihívója a stúdiónak. Tudom, sokszor mondtam már hasonlót, de most is elmondom: ha van jelenleg olyan játék, ami miatt érdemes PlayStation 4-et venni, akkor az a Detroit: Become Human.
