Beszélnünk kell a Descentről. Lehet, kissé váratlan a cikkem felütése, de valahányszor szó esik a kilencvenes évek nagyjairól, a műfajalkotó alapművekről, gyakran legfeljebb a „futottak még” kategóriába esik a Parallax Software egyedi, 360 fokos szabadságot nyújtó, korszakalkotó FPS-klasszikusa a Doom, a Duke Nukem 3D, a Heretic, a Dark Forces, Quake és számtalan társuk mellett. Pedig a korszak és a műfaj egyik legélvezetesebb címéről van szó, amely ráadásul nemcsak a nosztalgia elnéző rózsaszín szemüvegén át tűnik remekműnek, de meglepően jól is öregedett, és a mai napig képes számtalan adrenalindús, szórakoztató órát nyújtani bárkinek.
A jelenleg hódító újhullámos retro-FPS-ek mezőnyében pedig szerencsére csak idő kérdése volt, mikor bukkannak fel olyan játékok, amelyek a Descentet tekintik nagy példaképüknek. Míg sokan az Interplay által még birtokolt jogokból építkező előzményt, a Descent Undergroundot várják (amelyet azonban a fejlesztők hivatalosan is levettek Early Accessből, jelenleg pedig kissé zavaróan nagy körülötte a csend), a Revival Software csapata – amely sorai között tudhatja az eredeti Descent részek több készítőjét is – csendben elkészítette és befejezte saját főhajtását a klasszikus előtt, Overload címmel.
A játék lépten-nyomon a Descent szellemi utódjaként hirdeti magát, ám ezen pontosítanék, a helyes megfogalmazás ugyanis valahogy úgy hangzana, hogy a „Descent I-II modern feldolgozása, csak nem voltak nálunk a franchise jogai”. Faék egyszerűségű történetünkben egy amnéziás pilótát alakítunk, akit idő előtt felébreszt a fedélzeti számítógép a Jupiter holdjain kialakított Cronus Frontier egyik kolóniájáról beérkezett segélyhívás miatt, amelyre szerződés szerint kötelesek válaszolni és vizsgálatot indítani. Kis hajónkba pattanva hamarosan felfedezzük, hogy a probléma bizony nem kicsi, ugyanis a kolóniát vezető lángelme, Dr. Kantor úgy döntött, hogy fellázad és bosszút áll a kolóniákat üzemeltető Juno Offworld cégen. Hosszú előkészületek során titokban harci gyilkológépekké fejlesztette az állomásokon dolgozó munkarobotokat, majd megfertőzte azokat egy vírussal, amely a Juno Offworld megsemmisítésére irányítja őket. A feladatunk kolóniáról kolóniára járva megküzdeni Kantor robotseregével, kimenteni a csapdába esett, hibernált telepeseket, majd a Descent sorozat klasszikus céljaként megsemmisíteni a több biztonsági zsilippel védett reaktort, és a rendelkezésünkre álló kevesebb mint egy perc alatt elhagyni a bázist a megnyíló vészkijáraton át, mielőtt azzal együtt atomokra robbannánk.
A gyönyörű, látványeffektekkel alaposan felturbózott grafika és az ütős hanganyag mögött maga a játék annyira Descent, amennyire csak lehet a cím nélkül. Nemcsak a játékmenet ismerős, de kissé átcímkézve, átalakítva visszaköszönnek az eredeti játékok fegyverei, ellenfelei (a néha a reaktor szerepét betöltő hatalmas pályavégi főellenfelek is), labirintusszerű pályái, ahol hajónkkal manőverezve, forogva néha másodpercenként értékelődik át a fent-lent-előttünk-mögöttünk fogalmai. Szigorúan csak az első két Descentet vették alapul, így a Descent II finomhangolásai, mint az opcionálisan bekapcsolható útkövetőszonda, amely utasításunkra elvezet minket a biztonsági kulcsoktól a csapdába esett túlélőkig, az Overloadban is megjelennek, ellenben a Descent III kültéri pályái, történetorientáltabb átvezető jelenetei már nem. Mindezt megfejelték egy komplex fejlődési rendszerrel – amelyben pályáról pályára fejleszthetjük hajónkat és fegyvereinket az összeszedett fejlesztési pontokból –, egy Challenge móddal – amelyben online toplistákon versenyezhetünk a hullámokban érkező ellenfelek elleni helytállásban –, valamint egy Multiplayer opcióval is, amely különböző deathmatch változatokat takar.
Ironikus módon a grafikából, és az eredeti részekhez hű, vagyis a játék felétől már néha fogcsikorgatóan magas nehézségi szintből következik a játék egyetlen hátránya is. Bár eleinte örvendeztem, hogy még utoljára két éve fejlesztett gépemen is milyen szépen, akadás nélkül muzsikál a játék magas grafikai opciókon még a nagyobb csaták során is, a látványeffektek serege máshol fejt ki negatív hatást. Nem egyszer előfordult, hogy a rengeteg röpködő lövedékben, az ellenfelekből áradó szikraeső, leszakadó darabok, robbanások látványában egy-egy ellenséges robot egyszerűen elrejtőzött, gondtalanul suhantam tovább, majd a füst és lángok elcsendesedése után szembetaláltam magam a nagyon is aktív ellenállással. Ezt csak még aljasabbá teszi az ellenfelek taktikázása, ha ugyanis már látványos sérülést szenvedtek el, gyakran úgy suhannak félre, buknak alá, mintha már megsemmisültek volna, csak hogy váratlanul a hátunkba kerüljenek, és ismét megsorozzanak minket arzenáljukkal.
Ha arra vágytál, hogy lásd a Descentet modern köntösben, hozzáértő, lelkes rajongók, egykori készítők kezéből, az Overload minden álmod beteljesülése és kötelező vétel, ráadásul még a játék árcímkéje is jóval barátibb az AAA-kategóriás megjelenéseknél. Nem találja fel a spanyolviaszt, nem reformálja meg az eredeti, bevált receptet, viszont annak minden előnyét, legjobb elemeit pakolja modern, csillogó csomagolásba, a Descent Undergroundnak pedig alaposan neki kell gyürkőznie (és úgy egyáltalán valamilyen biztatóbb életjelet adnia magáról), ha ez után méltó akar maradni a címhez.
