A verekedős játékok műfaja ugyan látott már szebb napokat, tagadhatatlan, hogy felhozataluk jelenleg nemcsak változatos, de talán hozzáférhetőbb is, mint valaha. Ez alatt nem csak azt értem, hogy a legtöbb játék új opciókkal és elemekkel rendelkezik kifejezetten a kezdők, illetve casual játékosok segítéséhez, hanem az egyes címek beszerezhetőségét is. Olyan, a kilencvenes évek eleje óta lehetetlennek hitt helyzetben vagyunk, amikor gyakorlatilag az összes fő sorozat legújabb része hozzáférhető minden nagy platformon, a sorból pedig csak személyes kedvencem, a Soulcalibur maradt ki – szerencsére csak eddig.
Ennek a kimaradásnak sajnos súlyos okai voltak. A legutóbbi, ötödik rész közel sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a kudarc pedig a széria eddigi leghosszabb kimaradásához vezetett, miközben az összes nagyobb sorozat, a Tekken, a Mortal Kombat, az Injustice és a Street Fighter is babért babérra halmoztak. A Soulcalibur VI előtt így nem kis mérce állt: egyszerre kellett megfelelnie a hat éve várakozó rajongóknak, az érdeklődő újoncoknak, és olyan sikert produkálnia, amely zöld utat nyithat a széria jövője előtt. Ha nem jár sikerrel, valószínűleg az utolsó darab lesz a szériában – legalábbis így nyilatkozott egy interjúban a játék producere, Okubó Motohiró.
Ez a felelősség és kockázat pedig a játék több elemében is tetten érhető. Egyrészt a hatos sorszám ellenére valójában soft rebootról van szó: sztori módja a legelső Soulcalibur eseményeit meséli újra a különböző régi-új szereplők (köztük a CD Project RED-től vendégeskedő Geralt) szemszögéből. Másrészt a harcrendszere az első rész óta bevont új mechanikák és elemek mellett ezúttal számos olyan újdonsággal is bővült, amelyek kifejezetten az új játékosokat célozzák meg, hozzáférhetőbbé, könnyebben tanulhatóvá és látványosabbá próbálva tenni a csatákat. Közülük kiemelkedő a Critical Edge, amely a sorozat legelső, még PlayStation 1-re megjelent Soul Edge című részéből tért vissza, és gyakorlatilag egy hihetetlenül látványos kombó, viszont mindössze egy gomb lenyomásával aktiválható (kissé hasonlóan a Mortal Kombat brutális X-ray mozdulataihoz). A leggyakrabban szembetűnő pedig a Reversal Edge, egy speciális, támadással egybekötött védekezés, amely egy vörös fényvillanás kíséretében lelassítja az időt, a két játékos pedig egyetlen gomb lenyomásával befolyásolhatja az összecsapás eredményét, amit a játék egy kő-papír-olló szintű rendszer alapján dönt el, a vesztes pedig igen komoly sérüléseket szenved el.
Ezek az új elemek azonban összességében vegyes érzésekkel töltöttek el. Egyrészt megértettem, miért vannak itt, mi a céljuk, és elismerem, kellő változatosságot visznek a játékba, viszont összességében sokalltam, hogy a harc folyékony dinamikáját milyen gyakran megtörhették a lassítások, effektek. Másrészt a kombók bármennyire is látványosak, túlnyomó többségük pusztán egy jól időzített oldalra lépéssel kivédhető.
A rebootolt történet sztori módja sem szerepel hibátlanul. Bár izgalmasan hangzott, hogy kis túlzásokkal az összes szereplő szemszögét megismerhetjük, és részletesebb bemutatást kapnak, mint talán az összes korábbi részben valaha, a megvalósításon azonban elég komolyan elcsúszott a dolog. Átvezetők helyett japán visual novelekre emlékeztető statikus, alászinkronizált képkockákat csodálhatunk meg, ami önmagában még talán nem is lenne rossz, ám amikor egy szívszorító csatát a játék konkrét harc helyett úgy ábrázolt, hogy a két karakter képe vörös villanások és nyögések kíséretében remegett, a végeredmény még az én japán geekkultúrán edzett lelkemet is inkább megmosolyogtatta a kívánt hatás helyett.
A fő történetnél sokkal jobban sikerült az alternatív sztori, amelyet Libre of Souls néven érhetünk el, és bejáratott szereplők helyett egy, a játék karakterkészítőjével összeállított saját harcossal ismerhetjük meg a szereplőket, a játék világát. Ezt a történetet, a mód által kínált opciókat összességében sokkal élvezetesebbnek éreztem, nem is beszélve a játék ezúttal is zseniális karakterkészítőjéről, amelynek szörnyszülöttei a megjelenés óta már el is árasztották a különböző mémoldalakat (élükön indokolatlanul kigyúrt Pokémonokkal, mesehősökkel, és meredő falloszú, kanos gyíkemberekkel...). Mellette a klasszikus Arcade mód és az online küzdelmek is hozzák az elvárt színvonalat.
A játékot az Unreal Engine hajtja, amely látványos (bár továbbra is irreális testi arányokkal megáldott) karaktermodelleket, stabil futást eredményezett (egy-egy látványosabb kombó végén azért egy pillanatra megtorpant a 60 fps), a hanganyag pedig változatlanul csodálatos aláfestéssel kíséri a kardpárbajokat. Egyedül az arénák részletessége szúrt szemet, mert hiába engedett volna az engine sokkal többet, az új helyszínek, ha akárcsak a harmadik, negyedik rész csatatereivel hasonlítom össze őket, elég ingerszegények. Az irányítás lehetséges billentyűzettel is, amelynek kiosztása testre szabható, ám a tesztelés során természetesen inkább jól bejáratott kontrolleremet használtam.
Az értékelés előtt fontos még egy dolgot megemlítenem, a már megjelenés előtt is komoly vitákat kavaró Season Passt, amely olyan klasszikus karaktereket zár el az alapjátékból DLC formájában, mint a harmadik rész óta közönségkedvenc Tira. Külön szívfájdalom, hogy a leányzó ráadásul benne is van a játékban, Arcade módban meg is küzdhetünk vele, használatához azonban vagy öt eurót kell kicsengetnünk (ami barátok közt is egy leértékelt játék ára Steam kiárusításon), vagy be kell ruháznunk a teljes Season Passra.
Ettől eltekintve összességében remekül szórakoztam az új Soulcaliburral. Dicséretes, hogy végre PC-n is gondtalanul nyüstölhetem kedvenc szériámat – ám fáj a szívem, hogy ezt nem a legjobb formájában tehetem vele. Mind a látványra, kezdőket segítő egyszerűsítésre hajtó új mechanikák alkalmazása, mind a sztori mód megvalósítása sikerülhetett volna jobban, míg a Season Pass a jelen keserű átkaként rondít bele az élvezetbe. Valószínűleg sokáig fent lesz még a gépemen, tagadhatatlanul jobb, mint az ötödik rész – a széria fénypontja viszont változatlanul a harmadik, illetve negyedik epizódok környékén ragyogott fel. Abban mindenesetre reménykedem, hogy teljesíti az elvárásokat, és nem kedvenc verekedős szériám hattyúdalát értékelhettem a fentiekben.
