Emlékeztek még a 2003-as XIII-re? Egy lopakodós-lövölödözős akciójáték volt, amely az akkoriban még egészen újdonságnak számító cel-shaded grafikája révén zseniálisan hozta el számítógépeinkre a képregényhangulatot. Nem csoda, hiszen a játék alapja is egy népszerű képregény volt. Érdekes, hogy ez a grafikai megvalósítás később mégsem terjedt el igazán, pusztán egy-két ismertebb képviselője van, mint például a Borderlands. És talán most a RICO is beállhat ebbe a sorba, de ehhez azért még le kell tennie valamit az asztalra.

De mit is tud a RICO? Röviden összegezve: egy kétfős kooperatív módra kigyúrt FPS, amelyben véletlenszerűen generált pályákon irthatjuk a rosszfiúkat. De van ám itt történet is, még ha nem is ugorja meg még a Bad Boys szintjét sem. Szóval a lényeg, hogy adott egy tipikus amerikai nagyváros, ahol az utóbbi időben igencsak elharapódzott a szervezett bűnözés. Erre pedig illik reagálni valamit, ezért a legfelsőbb vezetéstől mindössze 24 órát kap a városi rendőrparancsnok, hogy kitakarítsa a gazfickókat. Igen ám, csakhogy egy ilyen küldetéssel nem lehet ám akárkit megbízni, ezt kérem, csak a legtökösebb rendőrök képesek teljesíteni. Így válogatták össze azt a maroknyi kis csapatot, amelyből aztán választhatunk magunknak egy szimpatikus karaktert (teljesen mindegy, kit, hiszen nincs köztük tudásbeli különbség, és te úgysem fogod magad látni soha...), és neki is ugorhatunk a feladatnak.
Mivel az egész játékot a kétfős helyi vagy online kooperatív módra találták ki, természetesen így is nyújtja a legjobb szórakozást. Főleg, ha helyben játszunk osztott képernyőn, hiszen a RICO egy ízig-vérig „kanapéjáték”. Persze sokan nem szeretik az osztott képernyőből fakadó beszűkült játékteret, így nekik marad az online móka, esetleg a magányos farkasoknak az egyjátékos mód. De higgyetek nekem: úgy nem az igazi.

A játékmenet egyébként már-már túlzottan is egyszerű. Minden pályán ugyanazt fogjuk csinálni. Van egy belépési pont, amely egyben a kilépési pont is lesz a küldetés végén. Innen indulva rajtunk áll, hogy a mindig véletlenszerűen generált pályán milyen sorrendben haladunk végig a szobákon. Mert mindig zárt térben, hol egy raktárban, hol egy lakóházban vagy épp egy irodaházban fogunk akciózni. A szobákban pedig mindig változó létszámban várnak ránk az állig felfegyverzett, garantáltan orosz gazfickók. Miért garantált, hogy oroszok? Erre nem az akcentusukból jöttem rá, mivel az intrót leszámítva egy büdös szót nem fogunk hallani (kivéve, ha kooperatív módban társalgunk a cimbivel), hanem az öltözködésükből. Tipikus ruszki rosszfiúk, susogós melegítőben, néha öltönyben vagy épp félmeztelenül terepszínű naciban. De nem ez a hanyag öltözködés a legnagyobb baj velük, hanem az eszük. Illetve pontosabban annak teljes hiánya.
Ugyanis MI, mint olyan, nincsen. Az ellenség ott áll a szobákban, várja, hogy rárúgjuk az ajtót, és halomba lőjük őket. Az esetek többségében meg sem mozdulnak, csak állnak lecövekelve, és ránk ürítik a tárat. Persze ha úgy döntünk, hogy a meglepetés erejét mellőzve benyitunk, majd diszkréten kihátrálunk a szobából, utánunk jönnek. Mi pedig szép sorban lelövöldözhetjük őket az ajtóban. Az meg, hogy egyik szobában Kalasnyikovval halomba lövünk négy-öt kigyúrt arcot, a szomszéd szobában meg közben zavartalanul megy tovább a snapszer, külön vicces. Persze néha jön erősítés, ha túl sok időt eltökölünk a pályán, de ez is elég szürreális: néha olyan szobából bukkantak fel az új mozgó céltáblák, amelynek csak egy bejárata van, én pedig pár perccel korábban kipucoltam már. Szóval az MI az inkább semMI. Arról nem is beszélve, hogy a dolgunkat tovább egyszerűsíti a támadáskor mindig magától néhány másodpercre lelassuló idő, így tulajdonképpen más dolgunk sincs, mint lezserül lelövöldözni mindenkit, amíg azok még épp csak lassan felénk fordulnak.

A játékmenet ennek ellenére egész szórakoztató – főleg kooperatív módban. Ha épp nem lövöldözünk, akkor lőszeres táskákat, EÜ-dobozt, illetve pénzhalmokat gyűjthetünk be. Emellett időnként szerverszekrényeket kell szétvernünk, vagy épp bizonyítékokat rejtő táskákat összegyűjtenünk. Vannak számítógéppel lezárt szobák is. De ezeket a számítógépeket sem feltörnünk kell, hanem csak össze. Végül is az ajtók így is kinyílnak, szóval hatékony a módszer.
A RICO legnagyobb vonzereje mégis a cel-shaded grafikából fakadó egyedi hangulat. A látványvilág és az erősen árkádos játékmenet párosa könnyed szórakozást kínál, akár csak tíz percekre is. Ha valaki nekifekszik az egyszemélyes résznek, azt nagyjából két óra alatt ki is vesézheti, de nem erre találták ki a játékot, szóval ez nem feltétlenül negatívum. Plusz ott vannak ugye a véletlenszerűen generált pályák, szóval sokszor újra neki lehet futni. Van némi RPG-fűszer is benne, hiszen XP-t gyűjtünk a küldetéseken, ezekből pedig új fegyvereket és azokhoz új kiegészítőket vásárolhatunk. A grafikának pedig van egy másik jó oldala is: a gépigény épp annyira erős, mint a mesterséges intelligencia. Vagyis semennyire. Ezzel együtt a maga 20 eurós ára még így is kicsit soknak tűnhet. Én azt mondanám: érdemes vele megvárni egy leárazást, és pár euróért megszerezve jót lehet vele bohóckodni egy haverral. Aztán mehet az archívumba.