Szeretem az olyan dinamikus játékokat, ahol a zenét okosan felhasználva teremtenek valami már-már művészit. Egy olyan egyszerűbb dolog is, mint a Tetris fényévekkel szórakoztatóbb lett a Lumines vagy a Chime képében, ahol már az elemek forgatása, pakolása vagy a kombózás is változtatja a hangszerelést. A PixelJunk Eden lassan bontakozik ki – ahogyan egyre többet fedezünk fel a pályákból, úgy lép be egy következő hangszer, és válik teljesebbé a muzsika. A Patapon kis harcosai teljes egészben ütemre cselekszenek, kórusban énekelnek. A Crypt of the Necromancer is teljes egészben a ritmusra épül, ahol minden egyes mozdulat az adott beat megélésén csúcsosodik ki, miközben a játékos eggyé válik a programmal. A Devolver Digital gondozásában Gabe Cuzzillo csapata által létrehozott Ape Out pedig egy, a fentiekhez hasonló remekmű!
Az egész Ape Out egy nagyszabású szökést mesél el, ahol egy gorillát irányítva kell kitörni a fogságból. Ami elsőre szembetűnhet, az a szoftver egyszerű, de annál stílusosabb képi világa. Nagyon minimalista, kevés színnel operál, mintha temperafestékkel öntötték volna ki emberszabásúnkat és a környezetet. Elsőként rikító narancssárgán kezdünk, és kissé izometrikus nézetből vonulhatunk a sötétzöld padlójú laborban. Néhány kékesen vibráló rács, szürkés terminálok és fotocellás ajtók, valamint a hófehérben tündöklő fegyveres katonák alkotják a színpalettát, de az erőszakos vonulásunk hatására hamar vértócsák fogják tarkítani a látképet. Ahogy haladunk, úgy változik a színvilág is: amikor is elmegy az áram, és az egész kifordul magából. A padló vérvörösben játszik, narancsosan jeleznek a lámpák, az ellenség feketébe öltözik, mi pedig fehéren rikítunk a téboly közepén és festjük bordóra kiontott vérükkel a falakat.

Az egész majmócás mészárlás legcsodálatosabb pontja az, ahogy a látványhoz társul az életre kelt zene: úgy képzeljétek el, mintha mögöttetek ülne Csimpifon a dobfelszerelésével, és folyamatosan reagálna a játékmenetre. Először csendesen, halk tempóban játszana, de ahogy valami akció történik, elkezdene improvizálni, és a haláleseteknél még egyet jól oda is ver a cintányéron. Őrületes, hangulatos videojáték kerekedik ki a dobos és a player játékából, ami minden esetben megismételhetetlen, egyedi élményt szül. A négy nagy album felel meg az egyedi pályáknak, ahol a zenei alap is eltér egymástól. A szintek is merőben különböznek egymástól: a laboros után például egy Die Hardra hajazó, több tucat szintes irodaházból kell leverekedni magunkat, majd egy bombákkal tarkított dzsungel harcután egy teherhajóról kell lekecmeregni.

A játékmenet a Hotline Miamira emlékeztet, de sokkalta élhetőbb (értsd: könnyebb). Rém egyszerű irányítást használ, mert lényegében csak mozogni és támadni tudunk, illetve egy akciógombbal lehet ajtókat feszegetni és zsoldosokat túszul ejteni. Az egész gyors és dinamikus, és ha rááll az ember keze, gyorsan lehet darálni a szinteket. Tovább növeli a zsenialitást, hogy elhalálozás esetén „kizoomol” a kamera, és behozza a pálya térképét, majd az utunkat kirajzolva az is láthatóvá válik, hogy hol volt végül a fűbe harapás helye. Amíg azon kesergünk, hogy önhibánk végett egy sarokra a kijáratról patkoltunk el, már villámgyorsan visszaszállhatunk a partiba, hogy újra elkövethessük hibáinkat.

Ugyan a pályák elrendezése variálódik bizonyos mértékben, a strázsák is máshol lesznek, de így ráfuthatunk bizonyos dolgokra: folyamatosan képbe kerülnek új osztagok, így az előző szinten tökélyre fejlesztett sunnyogós taktikánk egy későbbin alkalmazhatatlanná válhat – mondjuk a folyamatosan lifttel érkező, vagy az ablakokon beugró kommandósoknak hála. Kőkeményen alkalmazkodnunk kell a látottakhoz, mert Lajcsi csak néhány találatot visel el (később akár egy is halálos lehet), és az az elhullajtott vércseppeink után a lemorzsolódott vagy éppen nem felénk néző üldöző is könnyűszerrel beérhet. Aztán előfordulhat, hogy fingani sem hagynak az épület két oldalán tökéletesen ránk látó mesterlövészek a lézerükkel; egy gyorsan befordult sarkon három gyanús alakkal nézünk farkasszemet; vagy egy ajtót feszegetve a szemünk sarkából meglátunk egy még nem ismert figurát. Pillanatok vannak csak cselekedni, hiszen ha meglátnak, akkor el fog sülni az a bizonyos fegyver – és még jó dolgunk van, ha nem rakétavetőről beszélünk! Ezeket a találkozókat le lehet még reagálni egy gyors pofonnal, aminek a pontos időzítését hamar meg fogjuk tanulni.

A bruttó két óra alatt teljesíthető kampány egy nehezített móddal és egy arcade futammal is rendelkezik. A szemfülesek kiszúrhatnak egy bónusz pályát is: ez egy jó hosszú behatolós szakasz, amelynek a végén vissza is kell kecmeregni a kezdőpontra.
Az Ape Out egy remek játék, amit szeretettel tudok ajánlani. Ha pedig oda van valaki az egyedi címekért, gondolkodás nélkül váltson jegyet erre a különleges hangversenyre.