Days Gone teszt – Motoros Szent János kalandjai a halál árnyékának völgyében

Uncharted-széria, az eddigi remek Quantic Dream játékok, a God of War vagy épp a Spider-Man. Mind-mind zseniális játékok, amelyekben az a közös, hogy kizárólag a Sony aktuális konzoljára – zömében PlayStation 4-re – jelentek meg. Ebbe a sorba próbál meg beszállni a Bend Studios legújabb játéka, a Days Gone is. A 2016-os E3-ös bemutatkozás óta közel három év telt el, s ez idő alatt a csapat megpróbált olyan zombis túlélő-akciójátékot összekalapálni, amely képes kiemelkedni a zombis túlélő-akciójátékok egyre szürkülő tömegéből. A stúdió korábban elsősorban a Syphon Filter sorozatról volt ismert, majd az elmúlt években főleg más fejlesztők népszerű sorozataihoz készítettek mellékágakat, leginkább hordozható konzolokra. Ez talán nem a legjobb ajánlólevél, de lássuk, ennek ellenére mit sikerült a csapatnak összehoznia!

Történetünk pontosan úgy kezdődik, ahogy egy magára valamit is adó zombis játék története kezdődne. Vagyis adott aktuális hősünk, Deacon St. John, aki épp egy zombiapokalipszis kellős közepén araszol előre egy háztetőn, oldalán súlyosan sebesült kedvesével, háta mögött pedig egy szintén sebesült barátjával. Céljuk egy épp felszálláshoz készülődő katonai helikopter, amely a menekülést jelentheti számukra. Csakhogy a helikopteren így is nagy a zsúfoltság, így hármuk közül csak kettőnek van hely, annak is csak némi pisztolylóbálós meggyőzőerő révén. Deacon végül úgy dönt, hogy Sarah-t pakolja fel a gépre, ő inkább hátra marad, hogy barátján, Boozeren (az egyébként remekül sikerült magyar feliratban Piásnak hívják...) segítsen, hisz nélküle esélye sincs. Így – ahogy a zombis sztorikban lenni szokott, ha nem hiszed, nézz meg két-három ilyen mozit – a helikopter tovaszáll Sarah-val, ők pedig ott maradnak a háztetőn.

És itt ugrunk is pár évet az időben, és már bele is csöppenünk egy motoros üldözésbe. Ja, nem mondtam volna? Deacon és Piás haverja vad motorosok, tele tetkókkal, lábuk közt egy-egy izmos vasparipával, övükben pedig hosszú csövű mordályokkal... Szóval Deacon ügyesen szlalomozva kerget egy másik motorost, akinek vérdíjat tűztek ki a fejére, hogy miért, az igazából most teljesen mindegy. És a folytatás is, hiszen ennél többet nem mondanék a történetről. Elég legyen annyi, hogy természetesen kiderül, mi történt a helikopter felszállása után, mi történt az azóta eltelt időben, vagy épp hogyan alakult Deacon és Piás kapcsolata a szűk környezetével.

A lényeg inkább annyi, hogy a Days Gone nem cicózik, rögtön az elején bedob minket a dolgok közepébe, és nem sok támpontot ad, hogy mi miért történik körülöttünk. Persze, ahogy egyre jobban belemélyedünk a játékba, ahogy egyre többet felfedezünk a világból, ahogy egyre több emberrel ismerkedünk meg, úgy tisztul ki egyre jobban a kép. Márpedig Belknap és Cascade egyébként egykor meseszép tájain nem fogunk unatkozni, a legritkább alkalommal fogunk csak úgy cél nélkül motorozni. Már csak azért sem, mert az üzemanyag véges, de erről majd később. Tennivalónk lesz rengeteg. A vidéket ugyanis néhány menekülttábor mellett szekták és kisebb-nagyobb bandák uralják. Ja, és ott vannak még a freakerek, de róluk is picit később. Maradjunk inkább a bandáknál. Deacon a Mongrel MC banda tagja, akiknek elég sok ellensége volt a környéken. Éppen ezért rengeteg olyan szituáció lesz, amikor váratlanul törnek ránk a bokrok közül, esetleg állítanak csapdát az elhagyatott utakon. A kisebb-nagyobb rivális túlélőbandák általában a hegyek között bujkálnak összetákolt táboraikban, amelyek felszámolása is ránk vár. Ezek a nem túl intelligens fickók (és nők) előszeretettel használnak kötélcsapdákat, máskor magaslatokról pásztázzák a környéket mesterlövészpuskával, de nem vetik meg a medvecsapdák használatát sem. Ha pedig óvatlanul belesétálunk vagy -motorozunk egy-egy csapdába, akkor jó eséllyel csak súlyos veszteségek árán fogunk megmenekülni. De vannak e bandáknál is veszélyesebbek a környéken. Ők a szektatagok, akik a freakerekre mint a megváltókra tekintenek. Ők azok, akik nem félnek az öncsonkítástól sem, hogy minél jobban hasonlítsanak bálványaikra, de eme őrületük talán még náluk is veszedelmesebbé teszi őket. Sokszor meg fog gyűlni a bajunk velük...

Na és akkor a freakerek. Bármennyire is úgy néz ki, a Days Gone nem zombijáték. Még akkor sem, ha eddig jobb kifejezés híján én is így hivatkoztam rá. A freakerek ugyanis nem élőhalottak, még csak nem is halottak. Pusztán egy, az egész emberiséget szinte teljesen kiirtó vírusos fertőzés áldozatai, akik a betegség miatt új fajjá mutálódtak. A freakerek ritkán kószálnak egyedül, többnyire kisebb, de inkább nagyobb csapatokba verődve járják a vidéket. Külön-külön nem is jelentenek komoly veszélyt, hiszen egy egyszerű késsel is végezni lehet velük. Ha viszont három-négy egyed kerül szembe az emberrel, már erősen meggondolandó, hogy felhúzzuk azt a bizonyos nyúlcipőt. Célszerű ugyanis lehetőleg közelharcban végezni velük, ami ugye túlerő esetén nem túl jó taktika. Ha viszont előkapjuk a pisztolyt, puskát, gépkarabélyt, akármilyen lőfegyvert a farzsebből, és vadul tüzelni kezdünk, tuti, hogy a zajjal odavonzunk még két-három tucat freakert. És akkor már tényleg csak a futás marad – ha van hozzá elég szufla.

Ez az egyik érdekes logikátlansága a Days Gone-nak. Az életerőnk mellett van állóképességünk is. Ezt fogyasztjuk sprinteléskor, illetve harc közben a vetődésekhez. De a támadáshoz nem. Vagyis amikor harcolunk valakivel, akkor a végtelenségig csépelhetjük késsel, bottal, baltával vagy akármivel, soha nem fáradunk el. Ha viszont két-három ütés elől kitérve elvetődünk, máris fogy a stamina. Mondjuk azt aláírom, hogy ha a támadással is fogyna a szusz, akkor még sokkal nehezebb lenne a túlélés, de ettől még fura ez a megoldás. A tűzharc pedig... Nos, lehet, hogy csak én nem bánok elég ügyesen a kontrollerrel, de még célzásrásegítéssel sem túl egyszerű a dolog. Ha mozgó célpontot próbálunk meg leszedni, szinte teljesen reménytelen a pontos találat lőszerpazarlás nélkül, de sokszor még egy álló ellenséget sem biztos, hogy elsőre eltalálunk. Ez mondjuk nem feltétlenül negatívum, fogjuk fel inkább úgy, hogy Deacon nem épp egy vadnyugati mesterlövész.

Szerencsére egy-egy helyzetet vagy küldetést több módon is megoldhatunk. Én a magam részéről egyébként is jobban szeretek csendben settenkedni és egyenként becserkészni az ellenséget, és ez a lehetőség itt is adott. Nemcsak az élő embereket kaphatjuk el csendben, de egy-egy minket még ki nem szagoló freakert is kicsinálhatunk így. A lopakodás fedezékrendszerrel van kiegészítve, illetve megvan a szinte kötelező elemnek számító kőhajigálás is. Szóval egy kis türelemmel, némi taktikai érzékkel és ügyességgel egy-egy bandát úgy is megnyirbálhatunk, hogy azok észre sem veszik, hogy ott vagyunk.

A Days Gone egyébként tényleg túlélőjáték. Habár evésről és ivásról nem kell gondoskodnunk, sok más játékelemre kell odafigyelnünk. Van eszközkészítés, amihez állandóan lomok, alkatrészek, rongyok és vegyianyagok után kell kutakodnunk mindenfelé. Szerencsére a környék tele van elhagyatott falvakkal, benzinkutakkal, táborokkal és az egykori civilizáció más maradványaival. Itt mindig találunk összegyűjthető cuccokat. És sok helyen freakerfészkeket is. Ezeket egyébként célszerű mindig felszámolni (felgyújtani), mivel így az adott környékről eltűnnek a freakerek, sokkal könnyebbé téve később a dolgunkat. De visszatérve a gyűjtögetéshez: a beszerzett holmikból tudunk felszerelést gyártani magunknak. Kötszert, gyógyszert, illetve Molotov-koktélt, esetleg hangtompítót. És persze ott a motorunk is, mint állandó hű hátasunk. Ezt is fejlesztenünk, itatnunk és szerelgetnünk kell. A fejlesztéseket csak a menekülttáborban vehetjük meg, ezekre szükség is van hosszú távon, míg a benzin újratöltéséhez időnként kannák után kell néznünk. Ha nem figyelünk az üzemanyagszintre, egyszer csak köhögve leáll a moci, mi pedig kutyagolhatunk a cseppet sem veszélytelen vadonban...

Szóval túlélésből jelesre vizsgázott a Days Gone, de sajnos vannak olyan részletek, amikben nem. Ilyen a grafika is. Félreértés ne legyen, a játék kimondottan szép, még ha nem is éri el mondjuk a Red Dead Redemption 2, az Uncharted utóbbi részei vagy a God of War szintjét. Csakhogy az optimalizációval akadnak gondok. Főleg éjszakai motorozáskor (ja, mert van ám dinamikus időjárás és napszakváltás is, bizony) feltűnő, hogy sima PlayStation 4-en bizony hajlamos 20-30 fps közé zuhanni a teljesítmény. Remélhetőleg a premier után érkezik majd javítás, ami ezt megoldja, mert bizony elég illúzióromboló a jelenség. (Azt nem tudom, hogy PS4 Prón is jelentkezik-e.) Emellett – hogy a játékmenetbe is belekössek picit – a motor irányítása is hagy kívánnivalót maga után. Persze idővel megszokható, de kicsit inkább egy szánkóra emlékeztet, főleg magasabb sebesség mellett a sok csúszkálással.

Hogy jó játék-e a Days Gone? Mindenképpen. Hogy a legjobb PlayStation 4-exkluzív játék-e? Aligha. A bevezetőben említett címekhez véleményem szerint nem sikerült maradéktalanul felnőnie, de egy olyan stúdiótól, akiknek hosszú-hosszú évek után ez az első igazi önálló alkotása, bizony nagyon is jó munkának számít. Az állandóan morgó, zsörtölődő főhőst sem fogja mindenki megszeretni, azonosulni sem könnyű vele, de azért apránként be lehet lesni a kemény motoros felszín mögött rejlő érzelmekbe is. De amit nem lehet elvitatni a játéktól, az az, hogy a legfontosabb elemében kiválóan teljesít. Ezek pedig a freakerek. Sok zombis játékhoz volt szerencsém és balszerencsém, de ezek 99%-ában egyszerű mozgó célpontokként tekintettem a zombikra. Előbb vagy utóbb úgyis én győztem és pont. Itt viszont nagyon nem így van. Ha ugyanis az egyik barlangból egyszer csak özönleni kezd több száz freaker, akkor igenis feláll az ember hátán a szőr, és fejvesztve rohanni kezd a motorja felé. És abszolút nincs biztosíték arra, hogy időben el is éri, fel is tud szállni, és el tud húzni a környékről. Szóval van para bőven, ráadásul mindez nagyon dinamikus és így sokszor kiszámíthatatlan. A freakerek akár egy fő sztoriküldetésbe is csúnyán bele tudnak piszkítani. És ez az, ami igazán izgalmassá és szórakoztatóvá teszi a Days Gone-t.