Valami nyomasztó lehet most Svédország levegőjében, a helyi fejlesztők ugyanis szinte egymást érve tárják a közönség elé saját hazájukról alkotott apokaliptikus vízióikat. 2018 végén a The Bearded Ladiestől érkezett a Mutant Year Zero, múlt hónapban az Avalanche Studiostól a Generation Zero, ezúttal pedig a Kathy Raint jegyző Clifftop Games Whispers of a Machine című nyomozós kalandjátéka által ismerhetjük meg Svédországnak egy újabb világégés forgatókönyv utáni arcát.
Míg a Mutant Year Zeróban mutálódott lényekből álló civilizációmaradékkal találkozhattunk, addig a Generation Zero egyenesen a ‘80-as évekbe, egy robotinvázió kellős közepébe pottyantott minket, a Whispers of a Machine pedig egy szintén robotokkal teli high-tech világ utáni maradványokat mutat be nekünk. A Clifftop Games Svédország-iterációja ugyanis helyi nevén „az összeomlás” eseményére épül, amelynek során a túlságosan fejlett MI-k rejtélyes körülmények között az emberek ellen fordultak. A gépek és mesterséges intelligenciák fenyegetései sztorink kezdetén már csak az idősebbek fejében élnek, a világ pedig egyféle huszadik század eleji állapotba zuhant vissza, rengeteg hi-tech maradvány tárggyal, köztük magukkal a robotokkal is, amelyek már csak múzeumi tárgyként, vagy illegális technológiákként lelhetőek fel. Leszámítva azon különleges ügynököknek az esetét, akiknek kiképzésük során egy rejtélyes kék folyadékot fecskendeztek a véráramukba, amelynek segítségével különféle emberfeletti képességek, augmentációk birtokába jutottak.
Egy ilyen speciális ügynököt, a fiatal, de nemrég hatalmas traumán átesett Vera Englundot alakíthatjuk a játékban, akit egy gyilkossági eset miatt rendeltek a világvégi Nordsund városába. Csakhogy megérkezni sincs ideje, hisz azonnal egy újabb, a korábbihoz hasonlóan elkövetett gyilkosság helyszínére vezénylik, ahol rögtön kamatoztathatja is speciális képességeit – azaz itt tanulhatjuk meg a játék néhány alapvető mechanikáját a nyomozáshoz. Hősnőnk kezdetben háromféle augmentációval rendelkezik, amelyeket afféle inventory-tárgyakként használhatunk különböző szituációkban. Szkennerünkkel különböző, a környezetben fellelhető, mások számára láthatatlan információkat fedezhetünk fel, beépített hazugságvizsgálónkkal a párbeszédek során monitorozhatjuk tárgyalópartnerünk változó idegállapotát, időlegesen működő szupererőnkkel pedig nagyobb fizikai igénybevételt követelő akciókat hajthatunk végre. Ezek az alapképességek az első helyszínnél még mind szükségesek lesznek a nyomok és történések feltárásához, ám idővel három további augmentációra is szert teszünk majd, amelyek a karakterek felé irányuló viselkedésünk függvényében eltérő irányokba fejlesztik majd a kék lötyi mutációját.
A Whispers of a Machine másik fő mechanikai háttere ugyanis a fenti, párbeszédekben adott válaszainkból összeálló személyiségtípus-mátrix. Noha a játék nem rágja a szánkba, melyik párbeszédopció mely típus felé visz, viszonylag jól elkülöníthetően lehetőségünk van a kulcsfontosságú helyzetekben magabiztosan, elemzően vagy empatikusan reagálni. Ezeket konzekvensen, vagy akár vegyesen használva az egyes típusokhoz rendelt képességek kifejlődése (pl. láthatatlanság, mimikri, amnézia előidézése stb.), és az általuk megnyíló eltérő puzzle-megoldási utak mellett a karakterekhez fűződő viszonyunk is befolyásolja majd, hogyan jutunk el a végkifejletig. Így elméletileg játékosonként más és más módokon vihetjük végig a játékot, ám a Whispers of a Machine egyik legnagyobb tragédiája és egyben bűne azonban épp az, hogy ebből játék közben elég keveset fogunk érzékelni.
A rengeteg döntés ugyanis csupán a hátterben dolgozik, a valóságban a játék minden megnyíló útján csak meglehetősen kötött, lineáris megoldásokat enged, vagyis a nyomozás a számos eszköz és opció ellenére sem igazán valós, emberi logika szerint működik, hanem a régivágású kalandjátékok mindent mindennel összepróbálgatós technikáját igényli. Még maguk a kibernetikus augmentációk is csak akkor és ott működnek, ahol a játék szükségét érzi: hiába lenne logikus például lefuttatni szkennerünkkel az áldozat ujjlenyomatait egy ajtót kinyitó kódpanelen a kódért, vagy minden mintával végigpásztázni az egész városon lábnyomok után kutatva, keresésünknek csak fix helyszíneken lesz eredménye. (Ezeken a helyeken viszont az alacsony felbontású grafika miatt is szó szerinti értelmet nyer a szkenner esetében a műfaj klasszikus rákfenéje, a „pixelvadászat” fogalma is. Erősen javaslom emiatt a Tab billentyű rendszeres használatát, ami megmutatja az adott helyen hozzáférhető összes interaktív pályaelemet.) Még a megnövelt fizikai erő vagy a beszédanalízis is csak egy-egy kiemelt helyen ér el eredményt, így előbb-utóbb tényleg csak az összes rendelkezésünkre álló helyszín, tárgy és képesség összepróbálgatása ad majd megoldást, miközben Vera gyakran elismétli majd a szintén műfajklasszikus „nem tudom, mit kellene ezekkel tennem” kommentet is.
A játék mentségére szóljon: az elég lassan beinduló, de végül fordulatossá váló, sőt, kimondottan elgondolkodtató történet, a rejtélyes felütéséből fokozatosan kibomló izgalmas világ, frakciók, összeesküvések és a jól sikerült szinkronnal ellátott karakterek azért épp eleget nyújtanak, hogy ne rossz szájízzel hagyjuk magunk mögött a játékot. (A szinkronok rendezéséért egyébként vendégalkotóként a Blackwell játékokkal, valamint legutóbb az Unavowed emlékezetes figuráival már sokszor bizonyító Dave Gilbert felelt, és ez bizony érződik is a hangokon.) A grafikai megvalósítás teljesíti a műfaji kötelezőt: a korszaknak megfelelően hozza a ‘90-es évek point-and-click játékainak stílusát, amit aztán a limitált számú helyszínnel operáló, de izgalmas világ tud valamivel az átlag fölé tenni.
Sajnos a háttérben működő elágazó puzzle-megoldásokat tényleg csak azok a vérbeli kalandjáték-fanatikusok fogják észrevenni és értékelni, akik egyszer már végigkattogták Vera kalandját és netalán annyira megtetszett nekik, hogy másodszori nekifutásra is megpróbálkozzanak vele. Ez viszont gyanítom, elég szűk közönséget érint majd. A többieknek marad egy, az átlagnál valamivel jobb, régimódi sci-fi kalandjáték, amit így is elsősorban inkább a műfaj ismerőinek és kedvelőinek tudok csak őszintén ajánlani.
