Amikor 2016 őszén végre megérkezett a PlayStation VR, a Sonynak szüksége volt minél több nyitócímre. Szerencsére akadt is néhány, ám úgy érezték, illik ide egy kisebb játékgyűjtemény is, amely csokorba szedi a VR-on legjobban működő műfajokat. Így született meg a PlayStation VR Worlds, amelyben volt sci-fi kaland, mélytengeri búvárkodás, labdajáték és persze lövöldözős játék is. Utóbbi volt a London Heist, amely talán mind közül a legnépszerűbbnek bizonyult. Legalábbis annak idején az összes show-n és rendezvényen ezt lehetett látni a PlayStation VR standoknál. A játék olyan jól szerepelt, hogy a Sony úgy döntött, egy teljes értékű, önálló alkotást rittyent belőle. Ez lett a Blood & Truth, amely néhány héttel ezelőtt érkezett meg.
A játék – bár alapvetően a London Heist kibővített, továbbgondolt, kiglancolt változata – nem sokban kötődik az ötletadó elődhöz. Legfeljebb annyiban, hogy ez is Londonban játszódik. Ezúttal egy, a különleges erőknél szolgált katona, Ryan Marks bőrébe bújhatunk, aki épp hazatért szerető családjához Londonba, amikor beüt a krach. A szerető család ugyanis elég magas pozíciót ért el a gazdaságban ahhoz, hogy felkeltse a városi alvilág egyik urának érdeklődését. Épp bátyánk/öcsénk kabriójából szállunk ki egy anyai ölelés reményében, amikor is fent a sokadik emeleti irodában egyszer csak lövöldözés támad. Az ajtóban megjelenik szeretett kishúgunk, kezében egy mordállyal, de hamar kiderül, hogy még a testőrséggel együtt is kevés ahhoz, hogy egy szál hozzá hasonlóan nádszálderekú nőszemélyt megállítson. Ő pedig a már említett főgengszter jobbkeze, vagy legalábbis az a keze, amellyel a piszkos ügyeket intézi. Az ügyeletes gonosz némi üvöltözés, heves gesztikulálás és jelentős mentális zavarokra utaló hangulatingadozás közepette felvázolja, hogy minden kell neki, ami a miénk. De persze mi sem vagyunk rest, levonulunk a családi főhadiszállásra (mert ilyen minden családnak van ugyebár), és hozzálátunk a haditerv kieszeléséhez.
Nos, innentől kezdve pedig egy tipikus hollywoodi adok-kapok veszi kezdetét, amelyben hol mi törünk borsot a gazfickó orra alá, hol ő rabolja el valamely szerettünket némi nyomásgyakorlás reményében. Mindez viszont játékmenet szempontjából... hát... kissé felemás formában ölt testet. Értem én, hogy a Blood & Truth már több akar lenni egy néhány perces PlayStation VR Worlds fejezetnél, ehhez pedig komolyabb sztorira és még komolyabb tálalásra van szükség. De valahogy az egész játék iszonyúan vontatottnak érződik attól, hogy több időt töltünk az átvezetőket tétlenül bámulva, mint ténylegesen lövöldözve. Ezen átvezetők többsége alatt egy helyben ülünk vagy állunk, és beszélnek hozzánk. Mi pedig legfeljebb azzal tudjuk múlatni az időt, hogy mindkét kezünkkel különféle nemzetközi jelzéseket mutogatunk. Mert ilyen is van a játékban...
Ám amikor végre akcióra kerül a sor... Na, az már teljesen rendben van. A küldetések előtt a már említett főhadiszálláson pakolhatjuk össze a szükséges motyót, itt választhatjuk ki a szimpi stukkert, színezhetjük kedvünk szerint hupililára, aggathatunk rá kiegészítőket stb. Apropó, a minden FPS-ben remekül működő holografikus célzóberendezés itt pont tök használhatatlan. Illetve valószínűleg csak én voltam túl béna, de eleinte hosszú másodpercek mentek el azzal egy-egy tűzpárbaj kellős közepén, hogy megtaláljam a nézőkében a holografikus célkeresztet. Majd mire azzal ráálltam volna az engem vadul sorozó, susogós nacis gengszterre, az addigra már rég egy másik fedezék mögé kúszott. Szóval a lövöldözés sokkal jobban működött, ha amolyan rambósan fogtam a stukkert, és precíz célzás helyett inkább hangos üvöltéssel soroztam mindent és mindenkit, aki elém került.
Fegyverből a pisztolyokon (kettő is lehet nálunk) kívül is szép a választék. Van itt géppisztoly és lefűrészelt csövű puska, illetve akár mesterlövész puska. Ezek mellett pedig vannak még kézigránátok is. A tűzharc során a lőszert a mellkasunkra szerelt tasakból kell kivennünk, és a tárat manuálisan cserélnünk, ami tök jó móka. Ahogy a fegyverek elrakása is ötletes. De a legnagyobb piros pont a magunkkal hordott kis szerszámostáskáért jár. Ebben találunk csavarhúzót, csípőfogót és más szerszámokat, amelyekkel időnként a kódzáras ajtókat nyitogathatjuk. Tök jól működnek. Ahogy a zárnyitó pöckök működése is ötletes. Ezek apróságok, de sokat dobnak az élményen.
A Blood & Truth egyébként egy klasszikus railshooter, azzal az apró módosítással, hogy itt nem folyamatosan haladunk előre, hanem előre megadott pontok (fedezékek) között mozoghatunk viszonylag szabadon. Érdekes, hogy a játék jobban preferálja, ha mindezt ülve éljük át, ami miatt egyesek könnyen émelyeghetnek majd. A grafika egyébként VR-játékhoz mérten teljesen rendben van. Leszámítva a PSVR fájóan alacsony felbontását, a látványvilág hozza a ma elvárható szintet. Persze nem fogja megszorongatni a Call of Duty vagy Battlefield játékokat, de nem is ez a feladata. Mondjuk úgy, hogy épp annyira részletes a grafika, amennyire szükség van rá.
Ha el tudjuk engedni a tényt, hogy a minket körülvevő összes szereplő egy ripacs, illetve kellő türelemmel viseltetünk a sok-sok dögunalmas átvezető iránt, akkor a Blood & Truth egy kellemes játéknak mondható. Picit olyan érzésem van, hogy a készítők átestek a ló túloldalára, és pofával érkeztek a sárba, amikor megpróbálták kivitelezni a „csináljunk a London Heistból egy egész estés játékot” tervet. Túl sok a felesleges zanza, ami leplezetlenül is csak a játékidő kinyújtását szolgálja. Így viszont a ténylegesen szórakoztató lövöldözések között bizony néha fájóan sok idő telik el. Ettől függetlenül a Blood & Truth megérdemel egy próbát mindenkitől, hiszen sok más VR-lövöldével ellentétben ez tényleg egy teljes értékű játék hatását kelti.
