Mielőtt belecsapnánk, a korrektség jegyében fontosnak tartom leszögezni, hogy akaratlan szubjektivitásom egyik háttéreleme lehet az, hogy alapvetően a taktikai oldalról érkezem, esetünkben a Field of Glory II-től. Kérlek, vedd figyelembe – bár a következőkben természetesen megkísérlek „elfogulatlan” igazságot tenni a játékkal –, hogy esetleges veterán grand strategy-játékosként a Te elvárásaid és súlypontjaid más eredményre juttathatnak, ami nem lesz kevésbé jogos.
Grand strategy, ókor, 2019. Miután a Paradox úgy csapódott arccal előre az Imperator: Rome-mal, hogy orrnyereggel helyből átszakítva úgy három méternyi megerősített vasbetont még kőolajat is talált (...és ezek után még mindig akadtak, akik negyven euró kifizetése után azzal érveltek, hogy „Oké, de majd a DLC-k...!”), az eddig meglévő érdeklődés, hogy az AGEOD mihez kezd a problémával, külön kapott egy fűszeres, bodzás jegyeket mutató, tanninokban tocsogó lecsengést. A két fő kérdéskör:
- Mennyiben indokolt az Excel-tábla fölé azt írni, hogy „Róma”, nem pedig – mondjuk – azt, hogy „Asszír birodalom” vagy „Szovjetunió”?
- Mekkora befolyással bír a játékos a térkép kifestésére, ezek a lehetőségek mennyiben logikusak, hihetőek és – elsősorban – szórakoztatóak?
Nézzük az első pontot! A Field of Glory: Empires végeredményben kipipálja a nomen est oment, a kötelező elemek, mint például egyedi egységek, államokra jellemző bónuszok, egy-két apróbb, egyedi játékmechanikai elem, szinte a padból kiesve jelentkeznek, de itt meg is állunk, mint a MÁV a nyílt pályán. Nem kevés történelmi lehetőség, jellegzetesség mind társadalmi, politikai vagy vallási vonulaton vagy kimaradt, vagy a halálba lett egyszerűsítve. Maradt tehát bennem hiányérzet, de aki legionáriusokat tologatna a térképen, az maradéktalanul megteheti, nem feltétlenül rosszabb beleéléssel, mint a konkurenciánál.
Sőt, az ütközetek a zsánerhez képest komoly előrelépést mutatnak, bár a „minek”-ről lehetne vitatkozni. Az AGEOD-hagyománynak megfelelően a terepen felvehető arcvonalhossz fontos eleme az ütközeteknek, bónuszok származhatnak a tereptől, a hadvezértől, az egységek „beépített” és szerzett tulajdonságaitól, az így kikeveredő csatározásokat pedig kedvünk szerint végig is nézhetjük. Beleszólásunk ugyanakkor nincs, tehát szigorúan a taktikai részt tekintve a kétszáz oldalas kézikönyv alapos áttanulmányozásával annyival vagyunk előrébb, hogy érthetőekké válnak a kockadobásokra helyeződő bónuszok. Ugyan a csaták exportálására és Field of Glory II-beli lejátszására technikailag mód van, ez bevallottan egy csatolt és ennek megfelelően ormótlan lehetőség – minden végigvitt kampány után, ahol a játékos az összes csatát exportálta FoGII-be, lejátszotta és visszatöltötte, a játék automatikusan értesíti a rendőrséget a társadalomra különösen veszélyes, elkülönítendő személy IP-címével.
Szigorúan taktikai értelemben tehát a játékos beavatkozási lehetőségei jó közelítéssel hasonlíthatóak egy tetszőlegesen kiválasztott erszényesmókus eszköztárához, amellyel a Föld felé száguldó meteor megállítását próbálja megkísérelni: mindkettő konvergál a nullához. Ezzel nincsen gond, ez ekvivalens a televízió előtt ülő, sportközvetítés-néző honpolgár ráhatási lehetőségeivel, az emberek mégis néznek meccseket. Nagyobb gond, hogy a stratégiai színtérnél is rezeg a léc. Papíron a játék kimondottan komplex, akad pár tényleg szellemes ötlete, a céljai pedig világosak: elkerülni a térképfestegetést, elkerülni a hógolyóeffektust, összetett, de nem túlbonyolított játékot rakni le az asztalra. A keserű szájíz onnan ered, azt hiszem, hogy... mindez nagyjából sikerült is, de az ár, amit ezért fizettünk, nem tudom, megérte-e. Ennek megértéséhez, jó reggelt kívánok ott a hátsó sorokban is, csak egy picit bele kell mennünk a Field of Glory: Empires alapfilozófiájába.
Az ikeroltár egyik felén, áldassék Szent Neve, ezúttal a „CDR-rendszer” kapott helyet, azaz a „Culture/Decadence Rating”, a másikon pedig a „Legacy”, avagy történelmi hagyomány. Ez a két paraméter elég fontos ahhoz, hogy minden egyes, különben némileg döcögős körváltás során az arcunkba legyen tolva. A Legacy a kulcs, ez nyeri meg a játékot, akkor is, ha közben az öreg, dekadens államunk gerelyként ál a földbe – az „öreg, dekadens” jelzők pedig a CDR-ből táplálkoznak. Ezek minek a függvényei? Lásd a kétszáz oldalas kézikönyvet. Az Empires tehát valóban nem kifestőkönyv, valóban elkerüli a hógolyóeffektust, és valóban megpróbál szimulálni egy (különben vitatható történelmi hitelű, bár ókori toposz) birodalom-életciklust bizakodó kezdetekről, hősies aranykorról és porladó hanyatlásról. Ennek megfelelően területfestés helyett tehát ezúttal számokat fogunk magasan tartani, és lényegében csak azt.
Ehhez pedig nem áll szédítően sok eszköz a rendelkezésünkre. A játékmenet során olyan benyomásom volt, mintha egy komplex, összetett műszer előtt ülnék, de összesen cseszegethetnék rajta két potmétert és egy nyomógombot, ennyivel kellene finomhangolnom a mindenkori állapotnak megfelelően. Ehhez ugyan behatóan kellett ismernem a rendszer működését, de... mindez nem túl szórakoztató. Kiválasztok valamit a véletlenszerűen sorsolt építési felajánlásokból, átrendezem a lakosságot, mozgatom a seregeket, intézem a képzéseket, esetleg kiválasztok egy döntési lehetőséget. Időnként el lehet szórakozni az alapszintű diplomáciával, vagy gombnyomással kialakítani egy provinciát, esetleg lecserélek egy vezért. Egy maréknyi profán eszközzel kell megoldanom, hogy a néhány bemenő és rengeteg közbenső paramétert (rabszolgáim lojalitásától kezdve a légió -2-es módosítójáig erdős terepen) valahogy úgy gyúrjam össze, hogy a végén annyira ússzak Legacy-pontokban, az áldott Legacy-pontokban, mint magyar labdarúgás a TAO-pénzekben.
...és ennyi. A dühítő az, hogy mindez még mindig nem jelenti azt, hogy az Empires rossz játék volna. Egyszerűen olyan érzésem van, mintha egy önmagában véve figyelemre méltó táblás játékot kellene a számítógépen játszanom, egyedül (multiplayer lehetőség viszont van!), két dobókockával, pár bábuval és egy szerencsekártya-csomaggal. Szandálos történelmi drámának túl numerikus és szöszölős, mikromenedzsment-mennyországnak túl absztrakt és nem elég összetett. Talán csak nem én vagyok a piaci célcsoport, ugyanakkor a teljesen más léptékű, de hasonló filozófiát követő Field of Glory II viszont régi játékosaként tudhat magának, úgyhogy nehéz egzaktul rámutatnom, melyik lavórban maradt ott a gyerek.
Összességében nem irigyelném a sikert a játéktól, mert érzem benne az odafigyelést és az igényességet, miközben semmi ordító tévedést vagy hiányosságot nem tapasztaltam, mégis meglepődnék, ha sok vizet kavarna fel. Egyelőre. Meglátjuk, a jövőben merre vezet az útja.