Nem egyszer panaszkodtam már a Steamre ömlő indie játékok áradata miatt, leginkább annak igencsak hullámzó minősége miatt – miközben sajnálkoztam, hogy a jó címeknek így nagyon kevés esélye van arra, hogy kiemelkedjen a szürke átlagtömegből. Még szerencse, hogy a Cooking Simulator nem repült el a radarom alatt, mert egy rendkívül szellemes és ötletes játékkal lettem volna szegényebb!

Az alapszituáció ugyanis nagyon egyszerűnek tűnik: adott egy szerény étterem, ahol mi vagyunk a szakács, és a mi dolgunk, hogy a vendégek mosolygósan és teli pocakkal távozzanak tőlünk. Azt viszont az ilyen dokureality főzőversenyekből (elsősorban az általam oly nagyra tartott Top Chefből) tudjuk már, hogy a szakácsok élete nem csak játék és mese kóstolás és iszogatás! Megfeszített munka, patak könny és veríték árán kerül minden tányér étel a tisztelt nagyérdemű elé – a rémségektől pedig mindössze egy lengőajtó választja el a vendégeket a rabszolgaként gürcölő séftől... Tehát a dolgunk annyi, hogy jól főzzünk, bővítgessük eszköztárunkat, és tartsunk mindent rendben és tisztán. Egyedül... Igen, sajna sous-chefek nincsenek, és ez picit kihalttá teszi a játékot – talán ha egyszer multiplayer mód kerül a játékba, ez is valóság lesz (4 szakácsot simán elbírna a konyha).

Karrier módban napról napra dolgozunk. Minden nap az előkészületekkel kezdődik, azaz ilyenkor van lehetőségünk letudni a mise en place-t: felvágni a zöldségeket, megfőzni az alap leveket, tésztákat, ilyesmiket. Ahogy az erre kiszabott idő leketyeg, bejön az első rendelés, és ezt látjuk is a pultok fölötti monitorokon. Rábökve tudjuk a receptet lekérni, és állhatunk neki főzőcskézni, majd tálalni – és ha valamelyik alkotásunk nemcsak a nyálelválasztásunkat indítja be, hanem a szívverésünket is megemeli, akár le is fotózhatjuk, mielőtt a vendéghez kerül. Ha mindent jól csináltunk, a vendég elégedetten távozik, vaskos borravalót hagyva. Pár rendelés után záróra, majd takaríthatjuk fel a konyhát, ha esetleg sikerült jól összemocskolni. Nap végén jön a skillpontok és perkök elosztása-kiválasztása (teljesítményünk függvényében persze), majd a napot befejezve indul a mókuskerék újra. Leírva annyira nem nagy szám, de a több mint 60 recept és a rengeteg hozzávaló, valamint a sokféle konyhaeszköz (fritőz, gáztűzhely, sütőlap stb. – még egy eretnekségnek számító mikrohullámű sütő (argh!!!) is akad) miatti kombinációs lehetőségekből adódóan nem fogunk unatkozni. És mindezt színezi egy-egy hatósági ellenőrzés és/vagy kritikus érkezése is…

A főzés maga alapvetően jól van megoldva, noha az irányítást szokni kell. Persze ez adódik abból is, hogy nehéz a konyhai mozdulatokat átültetni billentyűzet+egér párosra (esetleg gamepadre), de a fejlesztők végül is jó munkát végeztek, és nem lett egy Surgeon Simulator-féle káosz belőle (félreértés ne essék: a Surgeon Simulator pont erre a kretén irányításra van kihegyezve (Switchen még mókásabb a „hadonászós” mód miatt), és csinál bohócot mindenkiből – emiatt is olyan jó játék). Persze a határokat hamar megtalálja mindenki: nekem eddig csak a chiffonade megy, a brunoise már nem, de gondolom, kellő türelemmel és gyakorlással az is megoldható. A gyakorláshoz pedig remek területet ad a sandbox mód, ahol mindenhez hozzáférhetünk, amit a játék csak kínálni tud – mi pedig vagy főzőcskézünk, vagy mondjuk a gázpalackot rárakjuk egy begyújtott gázrózsára... Ha pedig azt se tudjuk, melyik végén kell megfogni a kést, ott a jól sikerült oktatómód – amely csak azt az egy titkot nem mondta el (vagy én nem figyeltem eléggé), hogy a különféle összetevők nem egyformán főnek, így mondjuk egy leves elkészítésekor nagyon kell arra is ügyelni, hogy mondjuk a hagymát később kell berakni a forró lébe, mint például a krumplit, különben oda a balansz.

Ki ne szeretné kipróbálni magát szakácsként? Ahogy a L’ecsóban is elhangzott: „Főzni bárki tud.” – itt pedig adott a lehetőség, hogy ha csak digitálisan is, de alátámasszuk (vagy megcáfoljuk?) Gusteau séf megállapítását. Kézbe mered venni a konyhai robotot, vagy csak a gépfegyverhez értesz? ;-)