Mindannyiunk számára ismerős az a helyzet, amikor valami vagy valaki megpróbál iszonyatosan sötét, mély, komplex hatást kelteni, az erőlködés azonban pont a kívánt eredmény tökéletes ellentétéhez vezet. Elég kicsit elvetni a sulykot, kulcsfontosságú jeleneteket félreírni, felhalmozni egy nagy adag klisét, és készen van – ha nem is a katasztrófa, de valami egyszerre kínos és nevetséges kombináció.
A Devil’s Hunt is ez a kategória, pontosabban ennek egy fájdalmasabb alfaja, amikor az első benyomásra még be is dőlsz a látszatnak, ám az illúzió aztán fájdalmas gyorsasággal szilánkokra törik. Adott egy brutálisan tökös felvezetés, lángokban álló várossal, hatalmas démonokkal és lángoló bicepszű főhősünkkel, Desmonddal, aki puszta kézzel és démoni képességekkel veri péppé az életére törő rémeket. Majd kiderül, hogy mindez egy álom volt, és az elkövetkező fél órában megismerkedhetünk Desmond mindennapjaival – ami nagyjából olyan, mintha a 2016-os Doomban az első fél óra után hosszú átvezetőket kellett volna végigtolnunk, hogy megismerhessük a Doom Slayer múltját, ahogy kiábrándult befektetési tanácsadóból démonirtó egyszemélyes hadsereggé változott.
Egy különösen borzalmas nap után Desmond öngyilkosságot követ el, amivel megváltja egyirányú jegyét a pokolba. Odalent azonban kiderül, hogy hősünk amolyan kiválasztott féleség, Lucifer pedig munkát ad neki különleges erőkkel felruházott végrehajtóként, akinek a feladata a lelküket eladott emberek és más, a Pokol számára nemkívánatos elemek likvidálása. A dolgok hátterében persze ennél sokkal több rejlik – Desmond pedig kis idő elteltével a Menny és Pokol harcának kereszttüzében találja magát.
A Devil's Hunt több elemet nagyon jól eltalált: egyes helyszínek, főleg a pokolbeliek hihetetlenül látványosak, jó az ellenfelek designja is, és valami hihetetlenül jó érzés a rusnyábbnál rusnyább démonokat kivételesen többnyire kézitusában segíteni a túlvilágra. Mindezt egy kellemesen komplex harcrendszerrel, melyben összesen három különböző küzdőstílust váltogathatunk, illetve fejleszthetünk a pályákon elszórt és ellenfelektől levadászott lelkekért cserébe. Azonban ezek a jól eltalált elemek sajnos összességében kevesek ahhoz, hogy feledtessék a számtalan kínos, vagy gyengébben megvalósított elemet.
Miközben a játék egyértelmű erőssége az adrenalinnal túlfűtött arénaharcok sorozata lenne, aránytalanul sok idő telik üresjáratokkal, átvezető jelenetekkel, amit sajnos csak tetéz, hogy a történet alapvetően iszonyatosan klisés, és a „váratlan csavarok” – ahogy maguk a karakterek is – meglehetősen érdektelenek. A készítők mintha nem tudtak volna egységes tempót diktálni – ez a kritika pedig hatványozottan igaz a játék számos más pontjára. A felvezetésben démonok seregével és egy kamionméretű főszörnnyel is megverekszünk, amit azonban közel húsz percnyi tömítés követ, és még miután meg is szerezzük képességeinket, egy jó darabig csak mágikus képességekkel megáldott emberi ellenfelekkel hadakozhatunk. Minden látványosabb, hangulatosabb pályaszakaszra jut két-három teljesen érdektelen, de még a kulcsfontosságú jelenetek is erősen változó megvalósítást kaptak.
Még az egyes pályaszegmensek, jelenetek megvalósítása sem követ semmiféle logikát. Néha egy közönséges párbeszéd alatt olyan gitárriffek szolgáltatják az aláfestést, mintha a szomszéd szobában egy démoni orgia zajlana, amelyben a gitár valamilyen szexuális segédeszköz szerepét tölti be. Míg később, miközben egy közel két méter magas féldémont öklöztem halálra és szívtam ki belőle a lelket, miután földre került, a prezentáció annyira szegényes volt, hogy ha nem fogalmazódik meg bennem ez a kis fárasztó, kétértelmű poén, szinte semmi nem marad meg a jelenetből.
A Devil’s Huntban lett volna potenciál, a végeredmény azonban mintha nem csak saját erősségeivel nem állna tisztában, de olyan alapvető elemekkel sem, mint a történetvezetés, a párbeszédírás, a karakterek mozgatása vagy a huzamosabb ideig lebilincselő, konzisztensen élvezetes játékmenet megvalósítása. A Devil’s Hunt nem rossz játék, de nem is különösebben jó, élvezetes vagy emlékezetes. Bár összességében örülök, hogy visszatérőben vannak a B-polcos (nem indie, de nem is AAA-kategóriás, kisebb költségvetésből, kevésbé felkapott készítőktől, kiadótól érkező) játékok, a Devil’s Hunt még ebben a mérsékeltebb elvárásokkal kezelt mezőnyben sem állja meg igazán a helyét. Néhány nagyobb frissítés és egy kiadós leárazás után esetleg adhattok neki egy esélyt – de ha esetleg egészen véletlenül kihagynátok, jelen formájában nem veszítetek vele túl sokat.
