Vannak olyan sorozatok, amelyek mindig a tutira mennek, mint a FIFA vagy a Call of Duty. Aztán vannak azok a szériák, ahol időnként azért megpróbálnak valami újat is behozni a képletbe, ilyen például a Resident Evil. És vannak azok a sorozatok is, amelyeknek fejlesztői egyszer kitaláltak egy jó ötletet, abból kalapáltak egy remek játékot, majd újra és újra erre az alapra próbáltak meg új epizódot készíteni. Csakhogy ezt nem sok különbözteti meg az első kategóriától, legfeljebb annyi, hogy nem futószalagon érkeznek a folytatások. Ilyen a Trine is. A sorozat eddig trilógiaként létezett, ám nemrégiben megérkezett a negyedik rész.
A harmadik rész buktája után már az is nagy szó, hogy a Frozenbyte adott még egy esélyt a franchise-nak. Illetve valójában nem is akkora szó. Tudniillik, a harmadik résszel sem lett volna semmi különösebb gond, csak épp a srácok elszámolták magukat, illetve a pénzt a zsebükben. Az pedig idő előtt elfogyott, a játék pedig tulajdonképpen (főleg tartalmilag) félkész állapotban ragadt. Sok rajongó ezért hatalmas csalódásként élte meg a Trine 3-at, és sokáig erősen kérdéses volt, hogy valaha is visszatérhet-e még Amadeus, Pontius és Zoya. Idén tavasszal aztán csak bejelentette a Frozenbyte, hogy készül a Trine 4: The Nightmare Prince, mi pedig félelmekkel vegyes örömmel készülhettünk az őszi premierre.
Történetünk főhősei természetesen változatlanok: most is a lovag, a varázsló és a tolvaj karaktereinek bőrébe bújhatunk, akár egyedül, akár kooperatív módban. Amadeus, a kissé szertelen, félénk, de tehetséges varázsló, Pontius, a jóllakott óvodásra emlékeztető, de rettenthetetlen lovag és Zoya, a tolvaj, akinek mindig mindenre van egy epés megjegyzése. Az első rész óta szeretjük őket, és most sem okoznak csalódást. A sztori már nem a három barátot összehozó erőről (a címadó mágikus trine-ról) szól. Van ugyebár a varázslóképző akadémia. Itt tanul egy bizonyos herceg is, akinek a lelkére kötötték, hogy minden furdaló kíváncsisága ellenére ne merészkedjen egy bizonyos varázskötet közelébe. Ha megfogadta volna az intelmeket, akkor én most be is fejezhetném a beszámolómat, de persze győzött a kíváncsiság, felszínre tört az óvatlanság és bekövetkezett a baj. A könyv ugyanis a világra szabadított egy sötét erőt, amely behálózta az oktalan herceget, és annak rémálmait valóra váltva veszélybe sodorta a világot. Mivel a herceg elmenekült, az akadémia a három tapasztalt kalandort kérte fel, hogy kutassák fel és hozzák haza.
A Trine 4 a jól ismert játékmenetre épít, vagyis most is oldalnézetben irányíthatjuk hőseinket. Most is mindhárman másban jeleskednek, és most is ezekre az egyedi képességeikre támaszkodva kell megoldanunk a különféle logikai fejtörőket. Amadeus képes ládákat megidézni, ezekre felmászva elérhetünk magasabb területeket. De képes tárgyakat is mozgatni az akaratával, így működtethetünk kapcsolókat vagy pakolhatunk egymásra több ládát vagy más tereptárgyat. Később képes lesz a ládánál sokkal ellenállóbb gömböket is megidézni, illetve különféle extra képességekre is szert tesz (ahogy a többiek is, de erről egy bekezdéssel lejjebb). Pontius sehová sem megy kardja és pajzsa nélkül. Előbbivel az időnként felbukkanó rémálomlényeket kaszabolja össze, de képes vele összetörni ládákat, elvágni köteleket. Pajzsa pedig nemcsak a támadásoktól védi meg, de visszaveri a fénysugarakat is, amire ezernyi fejtörő épül. Zoya íját használja, amivel nem csak támadni tud, de kötelet is kifeszíthet fogantyúk között. Ezzel húzhatunk tárgyakat, illetve fellógathatjuk őket. De a kifeszített kötélen akár egyensúlyozva közlekedhetünk is.
A három hős a pályákon mindenfelé varázsitalokat gyűjthet össze, időnként rejtett szobákban kicsit bonyolultabb fejtörők mögött többet is találunk. Ezek adják a karakterfejlődés alapját. A fejlődési rendszer egy picit bonyolultnak tűnik, vagy csak én nem értettem meg elsőre. A lényeg, hogy hiába gyűjtünk össze XP-t, az új képességeket csak meghatározott időben vagy pályaszakaszon oldhatjuk fel. Emellett vannak mindhárom hősnek különleges egyedi képességei is, amelyek egy másik fejlődési pontért oldhatók fel, de ezeket nem sikerült megfejteni, mi alapján osztja a játék. De ezeket a képességeket (mint például Pontius lángoló kardja) vissza is lehet adni, ha a visszakapott pontokért inkább egy, az adott fejtörőhöz vagy helyzethez jobban passzoló képességet oldanánk fel a másik két karakter valamelyikénél.
A fejtörők zömét szerencsére az alap tudáskészlettel is meg lehet oldani, amikor pedig olyan szakasz jön, amihez már extra kell, akkor ott a játék szépen fel is oldja a szükséges képességeket. A feladványok egyébként kellemesen változatosak lettek, az egyszerűeket mindenki szinte azonnal megfejti, és meg is tudja oldani. De vannak olyanok, ahol már többet kell gondolkozni, illetve előfordult olyan is, ahol bizony hosszabb időre is elakadtam, és csak negyedik-ötödik, morgásokkal teli nekifutásra sikerült (valószínűleg teljesen véletlenül) megfejtenem. Van, ahol tükrökkel és teleportkapukkal kell machinálnunk, ahol a fénycsóvát kell fénytöréssel eljuttatnunk egy bizonyos pontba. Máshol a szokásos kapunyitogató mechanizmus beindítása vagy a magas pont elérése a cél, megint máshol vízsugarat kell egy megfelelő lapátkerékhez irányítanunk.
A Trine 4 egyáltalán nem csúnya játék. Ahogy az előző részek, ez is egyfajta meseszerű bájjal rendelkezik, amely az erre fogékony játékosokat azonnal beszippantja. Ilyen vagyok én is, de azért szakmai vakság lenne nem észrevennem, hogy meseszerű táj ide, színes-kedves megvalósítás oda, azért lehetett volna még min csiszolni a készítőknek. Sok játéknál mondtam már régen is, de most is ez a helyzet: ha csak hátradőlünk és belebambulunk a játékba, akkor gyönyörű. Ha viszont közelebb hajolunk a monitorhoz, és elkezdjük a részleteket vizslatni, bizony kijönnek a hiányosságok is. De szerencsére semmi igazán komolyra nem kell gondolni, az összhatás bőven elviszi a hátán az egész játékot. A fizika is rendben van, ezen a téren kezdettől fogva jól teljesít a széria. A hangok pedig, nos, ez mindig is egyike volt a franchise legnagyobb erősségeinek. A narrátor továbbra is zseniális, de a hősüket és más szereplőket megszólaltató színészek is hozzák, amit kell.
A Trine 3 nagy csalódás volt sokaknak, viszont úgy érzem, a Trine 4-nek sikerült kiköszörülnie a csorbát. Kellemesen hosszú (és kész...) játék, amely változatos fejtörőket kínál, a monotonitás elkerülése végett itt-ott megszakítva egy pici harccal. Ezek egyébként sosem voltak túltolva az előző részekben sem, de most talán még azokhoz képest is kevés van belőlük. Érdekesség egyébként, hogy a csaták során gyakran Amadeus hatékonyabbnak bizonyult Pontiusnál, ugyanis Amadeusszal elég volt megidézni egy ládát, majd azt egyszerűen az ellenség fejére pottyantani, akik ettől (az erősebbeket leszámítva) azonnal meghaltak. Ezzel szemben Pontiussal jó ideig csapkodni kell őket a kardunkkal. Na mindegy, ez csak egy érdekes apróság, a játék ettől még (vagy ezzel együtt) nagyon jól sikerült. És akkor még nem is szóltam a kooperatív módról, amely csak még jobbá teszi az élményt feltéve, hogy találunk a baráti körünkben legalább két játszótársat.
