Ahogy a mainstream játékipar néhány tiszteletre méltó kivétellel ugyanazokat az ötleteket hasznosítja újra minimális módosításokkal, egyre nagyobb öröm látni, hogy az indie stúdiók mekkora kockázatot mernek vállalni. Erre tökéletes példa az Indivisible, a Skullgirls című klasszikus verekedős játék készítőinek új játéka. Kevesen sejthették ugyanis, hogy a rajzfilmes grafikájú bunyó után a csapat következő fejlesztése egy 2D-s platformer-RPG hibrid lesz, erős metroidvania elemekkel, amelynek egyik fő játékeleme, hogy főhősünk a fejébe szippantja az útjába kerülő fontosabb tárgyakat és karaktereket.

A szóban forgó főhősünk Ajna, egy rebellis tizenéves lány, akinek idős apja nem sokat árult el a származásáról, sem soha nem ismert anyjáról, helyette egészen fiatal korától kinevelte a különböző harcművészetekben. Ez kapóra is jön, amikor a rezidens gonosz birodalom serege lerombolja és lemészárolja a kis falu lakosságát, Ajna ugyanis a sereget vezető tábornok méltó ellenfelének bizonyul – majd a harc tetőpontján váratlanul magába szippantja őt.
Mint kiderül, Ajna feje valahogy egy komplett mikrodimenziónak nyújt otthont, ahol képes más élőlényeket, fontosabb tárgyakat eltárolni, akik elsősorban csak általa hallott hangokként manifesztálódnak, ám szükség esetén fizikai formát is öltenek, hogy segítsék őt a túlélés és a birodalom ellen folytatott bosszúhadjárata során.

Játékmenet tekintetében ez úgy fest, hogy az Indivisible egy oldalnézetes platformer, gyönyörű grafikákkal, animációkkal és zenékkel (a Skullgirls után inkább azon lepődtem volna meg, ha ez nincs így). A játék előrehaladtával fokozatosan új képességeket szerzünk korábban elérhetetlen területek megnyitásához, az opcionális, legfeljebb kalandjaink korai szakaszán megpillantott, akkor még lezárt zónák felfedezésével pedig különböző jutalmakhoz, például életerőt és támadást növelő bónuszokhoz juthatunk. Ha viszont konfrontációra kerül sor, a platformozó műfajtól megszokott ugrálás vagy kaszabolás helyett hirtelen egy Final Fantasy jellegű JRPG harcrendszerre vált a játék, miközben Ajna fejéből kipattannak az aktuális partyba beválogatott szereplők az általunk definiált formációban. Ám itt sem hagyományos JRPG-ről beszélünk: menük például nincsenek, partynk négy karakterét a kontroller egyes gombjaival tudjuk támadásra vagy védekezésre, illetve később bizonyos kombinációkkal speciális mozdulatokra sarkallni (kissé hasonlóan a pár éve megjelent Fallen Legion-höz).
Mindez papíron remekül hangzik, ám sajnos a harcrendszerhez kapcsolódik a játék talán egyedüli negatívuma is: ugyan a játék külön biztosít egy opciót arra, hogy ha az ellenfelek épp nem támadnak, szüneteltessük kicsit az összecsapást, összeszedjük gondolatainkat, még így is néha túlzottan áttekinthetetlennek éreztem az események forgatagát, és nem egyszer elvéreztem még könnyebb mobokkal szemben is. Ez akkor vált különösen kaotikussá, amikor egy-egy karakterünk a hatékony használatához speciális gombkombinációkat is igényelt, az ellenfél pedig szintén speciális taktikákat, kombókat a leküzdéséhez, így még órák után is volt, hogy elvesztem a támadások, védekezések, gyógyítások, speciális támadások sűrűjében.

Ám szerencsére minden más elem annyira remekül eltalált, hogy még a harc sem képes rontani az összhatáson. Ráadásul feltételezem, hogy velem ellentétben lesznek olyanok, akik sokkal könnyebben beletanulnak, és mesterien elsajátítják a csaták menedzselését. Az Indivisible összességében egy végtelenül szórakoztató műfajkombináció, remek karakterekkel, humorral, hangulattal, látvánnyal. A Lab Zero Games nem keveset kockáztatott – azonban túlzások nélkül mondhatom, hogy megérte, és ajánlom, hogy tegyetek vele egy próbát.