Bevallom, minden imádatom ellenére már csömöröm van a tengernyi pixelgrafikás játéktól, ezért mindig öröm, ha olyan indie címmel hoz össze a sors, amelynek készítői inkább kézzel rajzolt, 2D-s világba helyezik történetüket. Ez a rajzfilmeket idéző gyönyörű stílus szerintem jóval időtállóbb, mint a korszak bármely 3D-s csodája, és már önmagában is rendkívül egyedi hangulatot kölcsönzött az olyan címeknek, mint a nemrég megjelent Knights and Bikes, az Oxenfree, vagy akár a Night in the Woods.
A Jenny LeClue is ezt a díszes sort gyarapítja, ráadásul nemcsak grafikájában és játékmenetében hasonlít a fentiekre, hanem (főleg utóbbi kettő esetében) az amerikai kisvárosok titkokat rejtő környezetét is magával hozza. Ezt a Twin Peaks-szerű miliőt azonban a címszereplő wannabe-detektív kislány személyére építve egy jóval könnyedebb hangvételben, rengeteg humorral tálalták a Mografi fejlesztői, noha itt sem ritkák a misztikus thrillereket idéző helyszínek és jelenetek. A Jenny LeClue épp erre a könnyed és sötét hangulatok közti ellentétre építi fel sztoriját, amit szerencsére kellő öniróniával és lelkesedéssel tesz.
Jenny történetét ugyanis egy metasztori keretezi, mivel kis hősnőnk a híres ifjúsági krimiíró, Arthur K. Finklestein hőse, és már sokadik alkalommal tár fel bűntényeket Arthurton városában. Csakhogy a könyvsorozat fokozatos kifulladása miatt a kiadó egyetlen utolsó esélyt ad írónknak, hogy végre új életet leheljen hősébe, témaként pedig egy komoly gyilkossági ügyet kijelölve. Finklestein nem rajong az ötletért, és igyekszik megtartani történetei ártatlanságát, ám azáltal, hogy Arthurtonba tényleg gyilkosságot ír (amelynek az egyetlen gyanúsítottja ráadásul Jenny detektív édesanyja!), Jenny és az események elkezdenek önálló életre kelni, a sztori pedig egyre durvább fordulatokat venni a városka alatt rejlő sötét titkokkal. Ebből következően a játékot végigkíséri egy kedves, önironikus dinamika a Jennyt a széltől is óvni akaró narrátor és a végre elemében lévő, minden veszélybe bátran belerohanó kis detektív között.
Finklestein állandó jelenlétének másik funkciója, hogy narrációja által észrevétlenül rávezet különböző fejtörők megoldásaira, amelyek egyébként a gyönyörű és gyönyörűen animált grafika mellett a játék legnagyobb erősségei. A feladványok ugyanis rendkívül változatosak. Jelen vannak ugyan a hagyományos kirakósok, agyafúrt gépek és kapcsolók, ám ennél sokkal többször kell az L.A. Noire-hoz hasonlóan valódi detektívmunkát végeznünk. Ki kell például hallgatnunk embereket, és meg kell figyelnünk rajtuk, vagy a különböző tetthelyeken bizonyos apró gyanús jeleket, amelyeket aztán jegyzetfüzetünkben kell a megfelelő logikai rendbe állítva feltárnunk az összefüggéseket. Máskor kódnyelvű rádióüzenetet kell megfejtenünk egy mesekönyv lapjairól, vagy zárakat kell feltörnünk, esetleg be kell hajóznunk nyomok után kutatva a városka zegzugos tavát, vagy épp csak megfelelő helyre kell kergetnünk zseblámpánkkal egy csomó varjút.
A változatosság tehát szerintem szenzációs, és mindezt csak a néhol ugyan gyermeteg, néhol viszont egész okos párbeszédek teszik még izgalmasabbá. Szinkron sajnos nincs, viszont a párbeszédek során számtalanszor hozhatunk a játék további alakulását erősen befolyásoló döntéseket, amelyek kihatással lesznek mind kapcsolatainkra, mind pedig a később elénk kerülő puzzle-k megoldására is. Döntéseinket, személyiségtípusunkat és minden mást a játék Jenny jegyzetfüzetében rögzíti, amit egyébként a játékban elrejtett matricákkal is teleragasztgathatunk, valamint ide gyűjtögethetjük a szintén rejtett, kirakásra váró képeslapcafatokat is.
Az alapvetően kontrollerre vagy érintőképernyőre tervezett irányítás PC-n, billentyűzettel sajnos kicsit kényelmetlen. Az pedig kimondottan érthetetlen, hogy ha kurzorral kell sokszor navigálnunk, miért nem tudták implementálni az irányításba az egeret? A dolog azért megszokható, és az Oxenfree-hez hasonlóan mászkálásra és interakcióra redukált minimál-platformer kezelés legalább szerencsére futás funkcióval is meg van áldva. A játék amúgy – az ifjúsági regény formából is következően – fejezetekre osztott, vagyis (a döntéseinkből következő változásokat leszámítva) lineáris, ezért ritkán ugyan, de lehetőség van benne elakadni. Sajnos volt, hogy az elakadást egy bug okozta, amit csak a játék újraindítása oldott meg, de szerencsére a játék elég gyakran ment, így ebből nagy gondom nem származott.
Ezt leszámítva az egyetlen problémám a nem mindig jó arányban hosszú vagy rövid fejezetekkel (valamint a nem kicsit cliffhangeres lezárással) volt, de így is be kell vallanom, szinte kényszerítenem kellett magam, hogy szünetet tartsak a Jenny LeClue nagyjából 9-10 órás végigjátszása közben. Az egyre rejtélyesebb sztori, a jópofa, aranyos karakterek, valamint a változatos, épp elegendő kihívást nyújtó fejtörők ugyanis folyton tovább és továbblöktek, hogy játsszak még! Az egyes sötétebb részek miatt a legkisebbeknek talán nem javallott, de a kalandjátékokat kedvelő kamaszoknak és gyermeklelkületű felnőtteknek maximálisan tudom ajánlani a Jenny LeClue-t.
