A játékipar egyik leglényegesebb fűtőanyagává a nosztalgia vált – legyen szó ikonikus sorozatok váratlan feltámasztásáról, előző vagy korábbi generációs klasszikusok újrakiadásáról, a kiadók, fejlesztők maximálisan építenek a veterán játékosok emlékeire, és az ingerekre, amelyeket egy régi cím vagy ismerős helyszínek, jelenetek felbukkanása válthat ki.
Ritkán szembesülök azzal, mennyire lehengerlő hatása is lehet ennek a jelenségnek, mint a Yakuza 4 tesztelése során. A nálunk eredetileg 2011 elején PS3-exkuzívként megjelent klasszikus az első játékok egyike volt, amit a PlayDome (akkor még PC Dome) számára tesztelhettem, egyúttal első személyes találkozásom volt a Ryu ga Gotoku szériával, mely így elég meghatározó élménnyé vált számomra. Mint később kiderült, rádásul pont a széria addigi legjobb és legmeghatározóbb darabjának bizonyult.
A Yakuza 4 ugyanis, bár látványvilága még mindig inkább idézte az előző generációs konzolokat, és játékmenete sem esett át gyökeres változásokon, megváltoztatta a széria addigi narratív formáját. Kiryu mellett három további, a későbbiekben szintén ikonikussá vált karaktert mutatott be, akikkel sorban, fejezetenként más-más szemszögből deríthettük fel a Kamurochot veszélyeztető újabb összeesküvést – természetesen a megszokott elképesztő mennyiségű minijáték és mellékküldetés mellett –, mindegyikük esetében valamilyen extra, egyedi játékelemmel is. Akiyamát például az összecsapások során a hajléktalanok is támogathatják, Saejima hatalmas erejének és szökött fegyenc státuszának köszönhetően a város csatornarendszerén keresztül is közlekedhet, Tanimurát pedig a helyi kínaiak és rendőrségi informátorok is hozzásegíthetik más karakterek számára elérhetetlen helyszínekhez.
A Yakuza 3 remasterrel ellenben a Yakuza 4 újrakiadása nem tartalmaz jelentősebb újdonságot – a legszembetűnőbb veterán játékosok számára talán Tanimura szinkronjának változása lehet, miután az eredeti szinkronhang, Hiroki Narimiya állítólagos drogügyletei miatt búcsút intett a szórakoztatóiparnak. Természetesen a grafika a kopottság ellenére is jobban fest magas felbontáson, ahogy a 60 fps, a rövidebb töltési idők és az újralektorált angol fordítás is lendítenek valamennyit az élményen – ám a Yakuza 4 az előddel ellenben egyértelműen azokat a játékosokat célozza, akik vagy kimaradtak a jóból az eredeti megjelenésekor, vagy a nosztalgiázást is az aktuális konzolgeneráción preferálják. Előbbieknek erősen ajánlott a pótlása, utóbbiakat pedig biztosíthatom róla, megérdemli az újrajátszást is.
