Bevallom őszintén, hogy nem is tudtam, mennyi Terminator videojáték létezik. Azt ugyan sejtettem, hogy a hősidőkben, amikor még a moziban is csak kétszer jött vissza az időben Schwarzenegger, akadtak klasszikus feldolgozások. De picit utánajárva kiderült, hogy a 2000-es években is készült nem is egy játék, amely az élő szövetről szólt a fémvázon. Az persze már más kérdés, hogy ezek zöme az említésre sem méltó kategóriába tartozik. Érdekes dolog ez, mert amennyire kult státuszban van az első két Terminator mozi (a többit hagyjuk...), amennyire világsztárnak számít Svarci, és amennyi más filmből készültek (néha jó) játékok, adná magát, hogy a Terminator univerzumot is ízekre szedjék a fejlesztők. És ehhez képest eddig lényegében alig-alig kaptunk értékelhető feldolgozást. Néhány héttel ezelőtt jött a bejelentés, miszerint a Reef Entertainment az elmúlt években szép csendben dolgozott egy új játékon. Ez a Terminator: Resistance, amely az első videók és képek alapján eléggé megosztotta a játékosokat. Én a magam részéről megláttam benne a fantáziát, ám sokan mások csak egy több évnyi lemaradással küszködő játékot láttak. Kinek lett igaza? Nos, hogy úgy mondjam, mindenkinek. Ha röviden összegezni kellene a Terminator: Resistance-t, akkor azt mondanám, hogy valóban többéves lemaradásban van szinte minden elemében. De ezt mindjárt bővebben is kifejtem. Ugyanakkor nekem is igazam volt, ugyanis minden gagyisága ellenére a Terminator: Resistance imádnivaló.

Történetünk a jövőben játszódik, jó harminc évvel az Ítélet napja után. Bár ez eleinte még kevésbé jön át, idővel azért az eseményekből és az utalásokból rájöhetünk, hogy bizony Kyle Reese és a terminátor első időutazása előtt járunk. Az ellenállás egyik katonáját, Jacob Riverst alakítjuk, akinek a szakaszát felmorzsolta a Skynet, végül ő maradt életben egyedül. Az egykori Pasadenában kutat egy másik szakasz után, hogy figyelmeztesse annak vezetőjét, Baron parancsnokot egy addig sosem látott veszélyre. A beszivárgó egységre. Bizony, a játék idején a Svarci által életre keltett élő szövet a fémvázon dolog még újdonság, egyike a Skynet legsikeresebb kísérleteinek. A beszivárgó egység pontosan úgy néz ki, mint bármely más ember, éppen ezért az utolsó, már végzetes pillanatig nem is lehet tudni, hogy ott van. Márpedig a konzervdobozok – ahogy az ellenállók a T-800-as terminátorokat csúfolják – hagyományos fegyverekkel alig-alig elpusztíthatók. Ez volt Rivers szakaszának is a végzete.
Ráadásul az a beszivárgó egység, amely végzett a társaival, most őt üldözi, ugyanis a jelek szerint „kijelölték megsemmisítésre”. Csakhogy van egy titokzatos idegen, egy csuklyát és álarcot viselő fickó, aki gardírozza Jacobot; hol rádión ad neki tippeket, hogy mit tegyen, hol pedig személyesen menti meg az életét. Hősünk pedig teszi a dolgát, igyekszik minél többet kideríteni a Skynetről, hogy ezzel segítse az ellenállás küldetését. Közben összehozza a sors néhány guberálóval, akikkel kölcsönösen segítik egymást, sőt, akár szerelmi szál is kialakulhat közöttük.

A sztori tehát kimondottan terminátoros, ráadásul a jobbik fajtából való. Legalábbis a játékban remekül működik még úgy is, hogy valójában nem sok olyan elemből építkezik, amit ne ismernénk már vagy filmekből vagy más játékokból. És hasonló a helyzet a játékmenettel is. Az ugyanis számos pillérre támaszkodik, csakhogy ezek mindegyike sok-sok éves már, ezerszer találkozhattunk velük máshol. Nem baj, jótól lopni nem bűn még akkor sem, ha az a bizonyos már évtizedes múltú... A Terminator: Resistance első ránézésre egy lövöldözős játéknak tűnik. Aztán második ránézésre lopakodós játéknak. Hogy aztán a harmadik ránézésre rájöjjünk, hogy ez bizony mégiscsak egy lövöldözős játék. Hősünk eleinte csak hagyományos fegyverekkel rendelkezik: pisztoly, géppisztoly, gépkarabély vagy épp sörétes puska. Ezek a kisebb robotok (mint az apró pókszerű felderítők vagy a sokkal nagyobb pókszerű gépágyú robotok, esetleg a repülő felderítők) tűrhető hatékonysággal bírnak. Ám amint egy táposabb terminátor fordul be a sarkon, annyit sem érnek, mintha egy tányér hagymásbabbal dobálnánk őket. A puskával közvetlen közelről pofán lőve a T-800-ast legfeljebb annyit érünk el, hogy pár másodpercre hanyatt vágódik, mi pedig kereket oldhatunk. A játék elején tehát valóban sokkal fontosabb és célravezetőbb a bújócska, amiben sokat segít speciális szemüvegünk, ezzel ugyanis messziről kiszúrhatjuk a robotokat még akár a falakon keresztül is.
Később viszont kapunk olyan plazmafegyvereket is, amilyeneket a Skynet egységei is használnak, és bizony ezekkel már mi is kisebb terminátoroknak érezhetjük magunkat. Két harc között időnk nagy részében a rommá lőtt város épületeiben fogunk hasznosítható lomok, kötszer és lőszer után kutatni. Ugyanígy a likvidált robotokból is kibányászhatunk némi kacatot, illetve különféle chipeket is. Utóbbiakkal pedig a plazmafegyvereket lehet fejleszteni. Ez a rész nagyon ötletes. Minden chip rendelkezik egy bemeneti és egy kimeneti csatlakozóval. A fejlesztéshez három chipet kell felhasználni úgy, hogy a csatlakozóik kompatibilisek legyenek egymással, így végül bezáruljon a kapcsolási rajz. Hosszú perceket el lehet sakkozni a terminátorokból kiszedett ezernyi kis chip különféle kombinációival.

Van ám némi szerepjátékos beütése is a játéknak, ugyanis a küldetések teljesítésével tapasztalati pontokat kapunk, ezekből szintet léphetünk, ilyenkor pedig valamelyik képességünket fejleszthetjük. Ezeket három csoportba osztották: harc, túlélés és tudomány. Ezeken belül pedig javíthatunk fegyverhasználatunkon, növelhetjük hátizsákunkat, megtanulhatunk zárakat feltörni és rendszereket meghackelni, illetve a barkácsolásban is egyre ügyesebbek lehetünk. Mert van itt minden, mint a posztapokaliptikus búcsúban. Zárakat törhetünk fel (kb. mint a The Elder Scrolls játékokban), lőszert és felszereléseket kalapálhattunk magunknak a lomokból, illetve van hacker laptopunk is. Utóbbi egyszerre mókás és gagyi: egy Froggerre emlékeztető minijáték, ahol egyik oldalról kell átjutni a másikra, kikerülve az akadályokat.
A Terminator: Resistance játékmenetében minden benne van, ami más játékokat már sikeressé tett, így elvileg itt is helyt kell állniuk. Nagyjából helyt is állnak, ám valahogy minden játékelem egy picit összecsapottnak, egy picit kopottasnak, egy picit középszerűnek érződik. És abszolút igaz ez a látványvilágra is, ami mai szemmel (főleg egy Call of Duty: Modern Warfare premierje után...) egyenesen csúnyának hat. A karakterek is picit baltával faragottak, az animációk rettentő darabosak, a terep totál élettelen (ezt mondjuk még meg lehet magyarázni), az effektek is az épphogy elmegy kategóriába esnek. És mégis... valamiért egységgé kovácsolódnak a dolgok, és nem lehet nem szeretni a végeredményt. Amolyan bűnös élvezetnek tűnik. Amibe viszont csak icipicit lehet belekötni, azok a hangok. A zenék tökéletesek, bár ez inkább Brad Fiedel érdeme. A fegyverek hangjai picit felemásak: a hagyományos fegyvereké elég gagyi, viszont a plazmafegyvereké egy az egyben a filmekből származik. A szinkron nagyjából elmegy.

Cikkem végén verdiktet kell mondanom a Terminator: Resistance felett. Amikor az első előzetes megjelent, és mindenki a szemöldökét húzogatta, én meg kiálltam mellette, azt ígértem, hogy tesztelem a játékot, és én leszek az első, aki megköveti a többieket, ha tényleg rossz lesz. Aztán ahogy egyre több trailert láttam, bizony én is elbizonytalanodtam. De most, hogy túl vagyok a teszten, bizony elégedetten dőlök hátra. Nem azért, mert „nekem lett igazam”, mert ez teljesen szubjektív és teljesen lényegtelen. Hanem azért, mert a Terminator: Resistance piszok jó szórakozás. Megkockáztatom, hogy az egyik legjobb volt idén. Minden gagyisága ellenére képes volt hosszú órákra odaszögezni a monitor elé. Hogy milyen játék lett? Épp olyan retro gyöngyszem, amilyennek ma már az első két Terminator mozi is számít. I’ll be back...!