Vannak a nyomozós kalandjátékok, vannak a pixelkeresgélős kalandjátékok, vannak az epizodikus „a döntéseid befolyásolják a következő epizódot” kalandjátékok és vannak a sétaszimulátorok. Na meg persze egy rakás másik alfaj, amelyek most nem jutnak eszembe. Jelen írásom alanya, a The Suicide of Rachel Foster az első és az utolsó keveréke. Egy izgalmasnak és titokzatosnak ígérkező történet egy családi drámáról, amit nyakon öntöttek egy jó adag baljós és sejtelmes hangulattal, megfűszerezték némi thrilleres és horroros miliővel, és tálalták egy rakás uncsi bolyongással. És ha elég kitartók vagyunk, a végére talán kiderül, ki is az a Rachel Foster, miért lett öngyilkos, és egyáltalán nekünk mi közünk van hozzá.
Na jó, egy picit túloztam az imént, ugyanis a fenti kérdések zömére nem a játék végén, hanem rögtön a legelején választ kapunk. Vagy legalábbis az első egy-két óra alatt bizonyosan. A sztori főhőse azonban nem a címben szereplő hölgy, hanem Nicole McGrath. A tinédzserként jégkorongban egész szép sikereket elért nő családja fent élt a hegyekben egy saját hotelben, ami akkoriban egész jól is futott. Apja egykori asztrofizikusként nem igen konyított a szállodamenedzsmenthez, ezért azt inkább az anyja vitte. Csakhogy amikor Nicole még tini volt, kiderült egy elég zűrös ügy az apjáról, ami aztán a család széteséséhez vezetett. Ő és anyja elhagyták a hotelt, apja pedig az egész megyében elveszítette a megbecsülését. Hogy mi is történt? Ha semmit sem akarsz erről előre megtudni, akkor most ugorj a következő bekezdéshez, és még véletlenül se olvasd el a játék Steam-oldalát se...
Szóval Nicole apja összeszűrte a levet egy lánya korabeli diáklánnyal – egy bizonyos Rachel Fosterrel. Kettejük nem túl erkölcsös románcára azonban fény derült, ami az egész megyében nagy felháborodást keltett. Nicole és anyja ezért léptek le, apja pedig ott maradt egyedül a szállodában. Hogy miért egyedül? Mert a botrány miatt Rachel öngyilkos lett. A szálloda a hozzá nem értés és a botrány miatt hanyatlani kezdett, míg végül teljesen be nem zárta kapuit.
A játék elején azért érkezünk Nicole-lal a szállodához egy készülődő hóviharban, mert anyánk után rég nem látott apánk is eltávozott. Így anyánk korábbi végakaratának eleget téve egy ügyvéd társaságában tervezzük számba venni mindazt, ami a hotelből megmaradt, hogy aztán az egész kócerájt mihamarabb eladhassuk. Csakhogy mire odaérünk a szállodához, az ügyvéd már lelépett, csak néhány üzenetet hagyott hátra nekünk. A hegyet ellepi a hóvihar, mi pedig annak ellenére, hogy húsz percnél többet nem terveztünk eltölteni, hosszú napokra ottrekedünk. Mivel a legközelebbi település légvonalban is tíz mérföldre van, lényegében teljesen magunkra maradunk egy omladozó, régen nem lakott szállodában, ahol egykor gyerekkorunkat is töltöttük. Az egyetlen kapcsolatunk a civilizációval egy mobiltelefon (ja, az egész sztori a ’90-es évek elején játszódik, ennek megfelelő technikai megoldásokkal), amelyen a közeli katasztrófavédelmi iroda egyik ügynökével tudunk beszélni.
Szóval már az alap felütés is elég magányos, baljós és a körítés miatt meglehetősen hátborzongató. Az egész szállodát bejárhatjuk töviről hegyire, pincétől a padlásig (bár a legtöbb vendégszobába nem tudunk bemenni, de igazából erre nincs is szükség), ehhez egy elég részletes térkép is a rendelkezésünkre áll. Én a magam részéről mindig is vonzódtam az ilyesmihez, hogy egy ilyen jellegű intézményben mindenhová bemehessek, ahová egyszerű vendégként nem lehet. Itt most megtehettem, ami már önmagában is szórakoztató volt. Viszont az egész szállodában alig-alig pislákolnak a fények, odakint vadul tombol a hóvihar, csapkodja a spalettákat, és úgy általában az egész helynek rettentő baljós feelingje van. Szóval egyetlen percig sem érezzük benne biztonságban magunkat. Lényegében minden percben, minden folyosón egyfolytában arra vártam, hogy mikor bukkan fel egy baltás gyilkos, mikor suhan el egy árny valamelyik ablak előtt, mikor hallok halálsikolyt a fenti emeletről. Hogy bármi ilyesmi lesz-e, azt nem árulom el, de az tény, hogy végig ez az érzés kerülgeti az embert, ami hatalmasat dob a játékélményen.
A játékmenet viszont sajnos sokat ront is rajta, legalábbis akkor, ha valaki nem kedveli a sétaszimulátorokat. Mert bizony itt 99%-ban az épületben bolyongunk, hogy üzeneteket olvasgassunk, esetleg kapcsolókat keresgéljünk, mikor mire van szükség. Közben nyomozunk a családi tragédia valódi háttere után, ami szerencsére idővel némi Twin Peaks-es, X-aktás, ragyogásos hangulatot hoz, szóval remek. Csak épp az egész piszok lassan bontakozik ki, mivel Nicole nem egy kapkodó idegbeteg. Még a „futás” is olyan csiga lassú, hogy megalszik a tej a szánkban, mire A-ból B-be eljutunk. Szemtelen megoldás ez a játékidő kinyújtására... De az se a legjobb oldala a játéknak, hogy gyakran nem következetes, hiszen valamikor rengeteg dolgunk van egy-egy checkpoint (ezt napokban számolja a játék) között, máskor két perc alatt máris vége a napnak. Szintén negatívum, hogy olykor nem teljesen világos, mit is kell tennünk, hogy továbbgördüljenek az események, és ebben a szűkszavú to do lista sem ad kellő támpontot.
A The Suicide of Rachel Foster nem lesz minden idők legjobb kalandjátéka, viszont a mostanában kicsit szűkös kínálatban mindenképp a jobban sikerült alkotások közé tartozik. Aki szereti a sokat olvasós, lassan csordogálós, nyomozós történeteket, amelyekben van némi misztikum, és állandó a nyomasztó, baljós hangulat, az imádni fogja. A kivitelezés is teljesen korrekt, a grafika is hozza az elvárható szintet, ha a világot nem is váltja meg. A játékmenet kicsit döcögős, de azért megállja a helyét. Azt pedig természetesen nem mondom meg, hogy végül mi derül ki Rachel Foster halálával kapcsolatban, mert érdemes végigküzdeni magunkat azon a néhány napon, amit Nicole akarata ellenére a szállodában tölt.
