Bár a Yakuza 4 végigjátszása után emlékszem, iszonyatosan vártam a következő rész megjelenését (amely a széria akkori nyugati fogadtatásának köszönhetően önmagában kisebb csodának számított), végül szinte teljesen elkerülte a figyelmemet, és csak jóval később sikerült játszanom vele, akkor sem sokat. Hogy ez mekkora hiba volt, és mit is veszítettem pontosan, arra kíméletlenül emlékeztetett a Yakuza Remastered Collection, amelynek ütemterv szerinti megjelenési sorát zárta nemrég a Yakuza 5 feljavított PS4-es változata.
A történet szerint Kiryu teljesen visszavonult a szervezett bűnözéstől, miután a negyedik rész fináléjában társai oldalán ismét megmentette a Tojo klánt, és álnéven, taxisofőrként dolgozik Fukuokában, hogy fizetése jelentős részével okinawai árvaházát és egykori neveltjeit támogathassa. Mindez véget ér, amikor a hatalmas Omi Szövetség feje haldokolni kezd, és bizonyossá válik, hogy három lehetséges utódja közül bárki is veszi át a helyét, az fel fogja bontani a Tojo klánnal kötött érzékeny szövetséget, és totális háborút robbant ki a legnagyobb jakuza családok között. Miután a Tojo feje, Daigo eltűnik fukuokai látogatása során, a helyzet puskaporos hordóvá változik, Kiryu pedig akaratlanul is ismét a jakuza családok közti intrikák sűrűjébe csöppen.
A Yakuza 5 minden tekintetben a széria jól bevált receptjének legtökéletesebb formája volt az előző konzolgeneráció végén. Gyakorlatilag minden tekintetben felülmúlta elődjeit, és nemcsak a széria veteránjai számára nyújtott maradandó játékélményt, de továbbra is igyekezett szem előtt tartani a szériával csak épp ismerkedőket, akik legfeljebb néhány rövid összegzést ismerhettek a korábbi részekből. A történet nem kevesebb mint öt játszható karaktert vonultat fel, olyan ikonikus visszatérőkkel, mint Kiryu, Akiyama és Saejima, valamint az újonc ex-baseballjátékos Shinada, és a szériában először játszható karakterként felbukkanó Haruka, Kiryu nevelt lánya. Mind az öten saját, a fináléra összefonódó cselekményszálakkal rendelkeznek, ám ezúttal nem csak egyedi játékstílussal (Haruka például nem utcai huligánokkal és jakuzákkal harcol, hanem feltörekvő idolként ének- és táncversenyekben nyomja le vetélytársait és kihívóit), személyre szabott melléktevékenységekkel (Kiryu esetén például taxifuvarok teljesítésével, és egy, a lakosságot utcai autóversenyekkel terrorizáló banda leverésével), de Kamurocho ismerős utcái helyett vadiúj helyszíneket és városrészeket is bejárhatnak.
A játékmenet sokkal letisztultabb, a térképen könnyebb ráakadni a különböző mellékküldetésekre, és kiszúrni, illetve elkerülni a potenciális összecsapásokat. A korábbi részek szinte összes melléktevékenysége visszatért, az éttermek végigkóstolásától a karaoke-bárok meghódításáig, a SEGA pedig még egy komplett ritmusjátékot és a Virtua Fighter 2-t is játszatóvá tette a játéktermekben. Mindezekhez vadonatúj elemek társultak: a sorozatban először vezethetünk járművet, vehetünk részt autós üldözésekben vagy versenyeken, de a hegyekben Saejimával akár FPS-nézetben medvékre is vadászhatunk. A harcrendszer és a karakterfejlesztés gyorsabb, látványosabb és komplexebb is, ám egyúttal könnyebben átlátható és elsajátítható, mint valaha. Ám mindez nem érne semmit, ha a játék története és hangulata nem érné el a sorozattól megszokott színvonalat – azonban eléri, és egy közel tökéletes, a különböző karakterekkel, szálakkal kiválóan zsonglőrködő, hol könnyebb, hol véresen komoly, egyes pillanataiban pedig megható cselekményt kínál, amely tökéletesen folytatja a korábbi részek szálait, és tör egyre nagyobb, grandiózusabb babérokra.
A Yakuza 5 ráadásul vadonatúj motort kapott, amellyel már az eredeti megjelenésekor is meglehetősen szépnek számított, ám a PlayStation 4-en megnövelt felbontáson és 60 fps sebességgel gyakorlatilag olyan, mintha már eleve erre a konzolra készült volna egy-két évvel a generáció hajnalát követően. Az eredeti megjelenéshez képest nem tartalmaz jelentős változtatásokat, ám ha valakinek esetleg kimaradt volna a megjelenésekor, a Remastered kiadás túlzások nélkül a legtökéletesebb módja a pótlásának.
Ez a véleményem pedig összességében igaz a teljes Remastered Collection-re. A harmadik részt leszámítva nem történt lényeges változás az eredeti megjelenésekhez képest a grafikai finomhangolásokon kívül, ám ha esetleg azok közé tartoztok, akik csak jóval később, a 0 és Kiwami részek körül kapcsolódtak be a sorozatba, tökéletes mód a PS3-as epizódok pótlására, ráadásul így a zombis és szamurájos spinoffokat leszámítva immár a teljes sorozat elérhető PlayStation 4-en. Egyedül azt tartom kihagyott lehetőségnek, hogy a Collection kizárólag a PS4-tulajokat örvendeztette meg – ám ki tudja: a sorozat immár évek óta rendszeresen megjelenik PC-re, idén pedig megörvendezteti majd az Xbox-tulajokat is, elképzelhető, hogy ami késik, nem múlik...
