Az utóbbi hetek során azon kaptam magam, hogy nagyon komoly nosztalgiahullám söpört végig rajtam. Gyakorlatilag csak egy Verdák 2, esetleg egy LEGO Karib-tenger kalózai vagy Bakugan remaster kombinációra lett volna szükségem ahhoz, hogy lényegében újrateszteljem játékújságíró karrierem első fél évének legmeghatározóbb darabjait – idén ősszel lesz ugyanis tíz éve, hogy a Dome berkein belül publikálhatom írásaimat, a Vanquish pedig történetesen a legelső lemez volt, amit Dinótól hozott a posta tesztalanyként (a 2010-es cikk itt olvasható).
Ráadásul nem is akármilyen tesztalanyként: a mai napig tisztán emlékszem arra a hihetetlen adrenalinlöketre, amit a kiborgizált szuperruhába bújt Sam Gideon bőrében érezhettem, miközben villámsebességgel cikáztam oda-vissza a harcmezőn, szilánkokká aprítva az űrállomást elfoglaló radikális orosz terrorszervezet robotseregét. Az eltelt évek pedig nem sokat koptattak ezen az élményen (ahogy arról 2017-ben a PC-s játékosok is meggyőződhettek), 60 fps sebességgel, magasabb felbontásban a Vanquish ugyanis még mindig ugyanolyan eszméletlen élményt nyújt, mint megjelenésekor, az öregedésnek csak minimális jeleit mutatva, a Bundle formájában így lényegében csak indítékot kaptam arra, hogy ismét lenyomhassam a hatalmas Argus robotot rögtön az első fél órában, majd a játék előrehaladtával egyre látványosabb helyszíneken többi, méretes társát.
A Bayonettával viszont már gondban voltam, a játék ugyanis előkelő helyet foglalt el, a „majd egyszer végigjátszom, de még be sem szereztem” feliratú listán, ugyanis valahányszor eljutottam oda, hogy lett volna időm, lehetőségem végigjátszani, egyszer sem éltem vele. Ennek nagyon egyszerű oka volt: történetesen azon kevés ember közé tartozom, akik hidegrázást kapnak a túltolt fanservice-től, bármilyen médiumban találkoznak vele. Természetesen semmi kivetnivalóm nincs a dekoratívabb külsejű női karakterekkel szemben, ahogy azzal sem, ha opcionális skinként (akár férfi, akár női karakterről van szó), a fejlesztők vagy a rajongók elérhetővé tesznek egy-egy kissé „szellősebb” viseletet – ám amikor a kifejezetten ilyen külsővel megáldott karaktereket, és a szexuális tartalmú kikacsintásokat a játék bármiféle kompromisszum nélkül, teljes komolysággal próbálja letolni a torkomon, olyan érzésem van játék közben, mintha időről időre virtuálisan oldalba bökne az egyik fejlesztő, hogy rám kacsintson és megkérdezze, „Na, jó bőr mi?”
És bár a Bayonetta mentségére szóljon, már a megjelenés előtt egyértelművé tette, hogy részben kifejezetten önparódiába fordítja és túlozza el ezt az elemet, a fennmaradó részben és promóanyagban egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy amit látok, az továbbra is tudatos önparódia-e vagy komoly? (Amin nem sokat segített az, hogy a fejlesztők többek között egy meglehetősen kínosra sikeredett „kedvcsinálót” is összehoztak a játék megjelenésére a Playboyjal kooperálva.) Tudok-e még jót mosolyogni rajta, vagy ha valaki rápillantana a képernyőre, miközben játszom, magyarázkodnom kellene-e, hogy mi is ez pontosan? Érték-e önmagában a játék, vagy ha kivonnám a fanservice-t és a fétisklubokat idéző, mennyei seregeket kaszaboló amnéziás boszorkányt, semmivel sem lenne több egy átlagos kaszaboldánál?
Ennek köszönhetően éveken át úgy éreztem, nem veszítettem sokat azzal, hogy kihagytam a Bayonettát, ami hiba volt, hiszen a meglehetősen vegyes érzéseket keltő prezentáció mögött a játék egyszerűen zseniális, talán a legjobb hack-and-slash, amivel valaha játszhattam – még tíz év távlatából, a Devil May Cry V után is, legfőbb hibája pedig talán csak az, hogy így csak még fájdalmasabb a második rész és a bejelentett harmadik felvonás Nintendo-exkluzivitása. A látványos, gyors összecsapások, a kreatív ellenfél- és pályadesign, a könnyen kezelhető gyors és látványos kombók a sikeres kitérésekkel aktiválható időlassításokkal egytől-egyig tökéletesek, és megkockáztatom, ha az eredeti megjelenésekor játszom vele, valószínűleg magasan lekörözte volna nálam mind a Devil May Cry IV-et, mind a Dante’s Infernót.
Maga a Bayonetta & Vanquish 10th Anniversary Bundle azonban hangzatos címe ellenére nem nyújt többet a fenti opcióknál: nosztalgiánál vagy kihagyott címek pótlásánál. A beváltott digitális kód fejlében nem fogadtak sem új artworkök, sem bővítések, csak a két játék egy kis grafikai turbóval új platformon, közel három évvel azután, hogy már a konzolexkluzivitásuk is megszűnt. Ha ez elegendő indok valakinek az újrabeszerzésükre, az nem fog csalódni – ha azonban valaki már akár többször végigjátszotta ezeket más platformon, annak nem sok oka van a csomag beszerzésére.
