A RuneHeads nemrég megjelent új játékán már jó ideje rajta tartottam a szemem, hiszen odavagyok a dungeon crawler játékokért, mint például a Legend of Grimrock, vagy éppen a magyar fejlesztésű Operencia: The Stolen Sun. Kicsit a papír-ceruza-dobókocka asztali szerepjátékok hangulatát juttatják az eszembe körökre osztott harcrendszerük és fejtörőik miatt. Ezt a receptet jó ötletnek tűnt átültetni cyberpunk környezetbe, és megspékelni roguelite elemekkel. És valóban az is, a Conglomerate 451 tele van érdekesebbnél érdekesebb gondolatokkal, amiket sajnos nem mindig tud hibátlanul megvalósítani.
Tipikus cyberpunk bevezetővel kezdünk: a világot hatalmasra duzzadt cégek irányítják, amelyek nemcsak a politikai hatalmat ragadták meg, hanem beleszólnak a mindennapi életbe is. A sötét utcákon felbérelt haramiáik garázdálkodnak és mindenféle csúnyaságot csinálnak, ahogy ezt megszokhattuk. A kormány válaszul engedélyt ad ügynökségünknek, hogy az elindíthassa a kísérleti klónozóprogramot, így téve szert katonákra, orvosokra és rendfenntartókra, hogy szembeszállhassunk a város uralmáért.
Főbázisunkból indíthatjuk el háromfős csapatainkat a különböző missziókra, kutatásokat finanszírozhatunk különböző területeken és továbbfejleszthetjük ügynökeinket. Ezzel el is érkeztünk a játék egyik nagy erősségéhez, a karaktergeneráláshoz. Az egész a klónozással kezdődik, ahol kiválaszthatjuk az újonc kasztját és a hozzá tartozó támadó- és védekezőképességeket. Aztán ha már kikutattuk a DNS-modifikációt, akkor elég drágán, de megspékelhetjük emberünk génállományát, ami passzív bónuszokkal ruházza fel őt. A génállományt a játék során folyamatosan tökéletesíthetjük, de fejleszthetjük katonai, orvosi vagy augmentációs technológiánkat is. Az elkészült klón fegyverzetén ugyan nem változtathatunk, tehát a felszerelés kaszthoz kötött, szintjüket viszont emelhetjük. Valamint gépiesíthetjük is ügynökeinket, kaphatnak fej-, kar- és lábaugmentációkat is. A sikeres küldetések után szintet léphetnek, hogy újabb képességekre tegyenek szert. Ha ez nem lenne elég, minden tárgyukat és őket magukat is telepakolhatjuk különböző chippekkel, amiket a legyőzött ellenfelek gépalkatrészei közül nyerhetünk ki.
Persze a Conglomerate 451 nem minden fejlesztése hoz magával fundamentális változtatásokat. Vannak, amik befolyásolhatják, hogy hogyan vezetünk le egy ütközetet, vagy hogy egy karakter milyen szerepet tölt be a csapatunkban, a legtöbb mégis csak az alapértékeiket növeli. Pár százalék extra esély kritikus találatra, nagyobb védelem áram alapú sebzés ellen stb. Nekem sikerült rendesen elvesznem a részletes karakterlapok között.
Sajnos magáról az aktuális játékmenetről már nem tudok így áradozni, itt mintha kifogytak volna az ötletekből a fejlesztők. Miután kiválasztjuk küldetésünk és csapatunkat, eldönthetjük, hogy a városból kezdjük-e a játékot vagy magától a küldetés helyszínétől. A városba az árusok miatt érdemes ellátogatni, bár én általában ki szoktam ezt hagyni, mert megállás nélkül ugyanazokkal a tucatellenfelekkel találkozunk, amelyek nem jelentenek kihívást, és csak időhúzásnak éreztem őket. A neonfényű város utcáin, vagy a „dungeonökként” szolgáló útvesztőszerű épületekben a műfajhoz híven rácsmezőkön keresztül közlekedhetünk, felkutathatjuk az érdekességeket, és interakcióba léphetünk terminálokkal, ládákkal vagy épp harcolhatunk. A probléma csak annyi, hogy a pályák üresnek érződnek, a szobák túlságosan hasonlóak és egyhangúak, pár feltörhető széfen és az ellenfeleken kívül nem sok mindent találhatunk bennük. Sokszor futottam bele teljesen funkciótlan zsákutcába vagy szobába.
A körökre osztott harcrendszer legalább tartogat néhány érdekességet. Az ötlet az, hogy kiválaszthatjuk, melyik testrészükre lövünk ellenfeleinknek, és így okozhatunk nekik különböző sérüléseket. A fejlövés például nagyobb eséllyel okoz kritikus sebzést, a jobb kar találata esetén áldozatunk célzóképességei romlanak, míg ha a bal lábán ér valakit lövés, akkor rövid ideig mozgásképtelen lesz. Sajnos karakterenként csak négy harci képességünk lehet, amelyek ugyan támaszkodhatnak egymásra, mégis úgy éreztem, hogy majdnem minden ütközetben csak a megszokott billentyűkombinációkat kellett használnom, így a harcok egy idő után ellaposodtak.
A Conglomerate 451 élvezetét mégis a grafikája nehezítette meg számomra a legjobban. Nincs mit szépíteni, a játék egész egyszerűen csúnya. Alacsony felbontásúak a modellek, életlenek a tereptárgyak és szemcsések a karakterek. A fények néhol túl világosok és kirínak a környezetükből, néhol viszont teljes sötétségbe burkolódznak a termek. Az animációk esetlenek és gyakran ismétlődnek, sőt beragadnak. Ügynökeink meg úgy néznek ki, mint az üzletek műanyag próbababái. A cyberpunk hangulatot sem sikerül megragadni, esetleg csak a zenében, de az sem magaslik ki a középszerűségből.
A RuneHeads játéka bár tele van érdekes ötletekkel, mégis több sebből vérzik. Hiába az összetett karaktergenerálás és a falloutos célzásrendszer, a kietlen pályák és a repetitív harcok a gyenge grafikával együtt rányomják a bélyegüket a Conglomerate 451-re.
