A Mutant Year Zero: Road to Eden 2018 zárásának egyik kellemes meglepetése volt a taktikai stratégiák kedvelői számára. A játék ügyesen dobta fel egy nagy adag lopakodással az XCOM játékok jól bevált, körökre osztott harcrendszerét, és csomagolta azt egy remek atmoszférájú világba. A recept olyannyira bevált a The Bearded Ladies munkatársainak, hogy ha nagyon rosszmájúak akarunk lenni, azt is mondhatjuk, hogy újabb alkotásuk, a Corruption 2029 egy ügyesen skinezett DLC-je a fent említett játéknak. Csak ezúttal a kissé steampunkos-disztópikus világot leváltották egy cyberpunkosabb, de nem kevésbé disztópikus jövőképre.

A nem túl vaskos történet szerint a nem túl távoli jövőben az Egyesült Államok egy újabb polgárháború kirobbanásának a közepén találja magát. Ezúttal azonban a szürke és kék gúnyák helyett exoskeleton páncélokat viselnek a katonák. A fém alatt ezek a bakák már csak nyomokban emlékeztetnek egykori emberi mivoltukra, sokkal inkább gépek, akik a távolból kapják a parancsokat feletteseiktől. Ezzel az ügyes narratív csavarral jön a játékos a képbe, aki terelgetni fogja a három, Destinyből szökött karaktert. Lehetőség szerint minél többet sunnyogva terelgetve őket, hiszen a Mutant Year Zero: Road to Edenből megörökölve jelen tesztalanyuknál is jobban járunk, hogy ha először csendben lehámozunk pár magányosan bóklászó ellenlábast, mielőtt fejest ugrunk a golyózáporba. Amint az pedig bekövetkezik, indul a már jól ismert körökre osztott harc, a fedezékrendszer és karaktereink cselekvéspontjainak a menedzselésével.
Gondolom, ezek idáig mind szörnyen ismerősen hangzanak, viszont a Corruption 2029 nemcsak, hogy nem igazán mutat fel semmi újat spirituális elődjéhez képest, de néhány téren egyenesen visszalépésnek érződik. Például az XCOM játékok kicsit túltolt bázismenedzsmentjével itt sem kell foglalkoznunk, de míg a Mutant Year Zeroban ezt kis átvezetőkkel és felfedezéssel helyettesítették, itt csak rányomunk az eligazítás alatt a következő misszióra, beállítjuk felszerelésünket és bumm, már indul is a következő pálya. Amiből ráadásul nincs túl sok, így elég gyorsan repetitív lesz az élmény, amin a finoman is szólva nem túl változatos (általában az „ölj meg mindenkit”) feladatok sem segítenek. Így elég gyorsan olyan érzésünk lesz, mintha egyetlen küldetést ismételnénk a végtelenségig.

Küldetéseink során ezúttal nem mutációk fognak segíteni a túlerő legyűrésében, hanem augmentációk, amelyekkel szépen bővül repertoárunk, ahogy haladunk előre, és ezzel kézen fogva a harcokban alkalmazható taktikai lehetőségeink tárháza is szélesedik. Amennyiben szemfülesen járjuk a pályákat, életerőcsomagokat és gránátokat zsebelhetünk be, hogy még könnyebben fordítsuk a csaták kimenetelét a mi javunkra. Néha pár jegyzetet is fellelhetünk szétszórva, amelyek hozzáadnak valamennyit az elég vérszegény sztorihoz. Az összecsapások alatt a rendszer sajnos elég szegényes tényezőkkel számolja a találatok esélyeit, és bár próbál segíteni, hogy kire hogy fogunk rálátni az adott pozícióból és vice versa, de néha így is belefutottam pár teljesen érthetetlen szituációba. Természetesen a jó öreg érzés, vagyis az „MI a leglehetetlenebb helyzetben is eltalál, míg mi 5 cm-re az arcában is félre lövünk” itt is végigkísér minket, még a legkönnyebb fokozaton is. Habár easy-n azért többek között visszatöltődő életerővel és egyéb bónuszokkal segíti a játék a magukat kevésbé kínozni vágyó játékosokat.
A külcsín nagyon szépre sikeredett, itt érezhető némi előrelépés a készítők előző játékához képest, ugyanakkor az atmoszférát szerintem jobban eltalálták ott – de ez persze abszolút ízlés kérdése. Kinek a pap, kinek a papné ügyebár. Nagyon szépek lettek a modellek és a bevilágítás, ugyanakkor az is igaz, hogy hamar hozzá fog szokni a válogatós szemünk, mivel a küldetések mellett a pályadesign se sikerült igazán változatosra. Hangok és zörejek terén tisztességes munkáról beszélhetünk, viszont a zene semmilyensége igazán fájó pont volt füleimnek. Hőseink is megnémultak Bormin és Duxhoz képest, valamint azt a fránya „lassan betöltődő textúra” bugot a mai napig nem sikerült kigyomlálni az engine-ből. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy ezen kívül más technikai bakival szerencsére nem találkoztam, és a játék futtatásához szükséges gépigény is egész barátságosra sikerült.

Elég szőrösszívűen bántam a Corruption 2029-nek az értékelésével, de a végére hagytam azt az érvet, ami a viszonylag sok negatív szájízt jóval kellemesebbé varázsolhatja. Mégpedig azt, hogy a játék igazán nyomott árcédulával (20 euro) került – igaz egyelőre csak – az Epic Games Store polcaira. Ennek fényében jóval könnyebben tudom ajánlani azoknak, akik élvezték a Mutant Year Zero: Road to Edent, és még többre vágynak, valamint a futurisztikus militarista környezet is imponáló a számukra.