26 éve Veletek – PC Dome / PlayDome

Ismertető/teszt

Follia: Dear Father teszt – Atyám...

Mutatunk egy jó bujkálós-menekülős túlélőhorrort! De nem ezt...

Írta: GeryG

Az utóbbi években talán egy picit háttérbe szorultak a klasszikus bujkálós-menekülős túlélőhorrorok, de azért időnként érkezik egy-egy ilyen darab. Számomra a műfaj és a stílus koronázatlan királya máig az első Outlast, de remekül sikerültek az Amnesia játékok, a Layers of Fear, a SOMA vagy épp az Outlast II is. Szóval a műfaj iránt érdeklődőknek bőven van miből válogatnia, úgy is mondhatnám, hogy elég sűrű a mezőny. És éppen ezért nagyon nem könnyű kitűnni belőle. Vannak magasabb költségvetésű projektek és vannak néhány fős kis indie fejlesztések is. A Follia: Dear Father az utóbbiak táborába tartozik. De ez sem mentség mindenre.

Follia: Dear Father teszt – Atyám...

A Follia története egy esős éjszakán játszódik, amikor is hősünk, Marcus Pitt baljós üzenetet kap. Eszerint szüleivel valami szörnyűség történt, ezért mihamarabb el kell jutnia az egyetemre, ahol dolgoztak. Ebben egy barátja siet a segítségére, aki autóval elviszi az intézménybe, de egy földcsuszamlás miatt csak a régi, már évek óta nem használt, ezért rém lepusztult épületszárnyon keresztül tud bejutni. Amint azonban eléri az egyetemi kórház szintjeit, szörnyű kép tárul a szeme elé. Mindenfelé holttestek hevernek, vérben úsznak a folyosók és helyiségek. Vajon mi történhetett itt, mik azok a fura zajok az épület más részeiből, és miért bukkannak fel fura lények a folyosókon vagy az ablakok előtt?

A sztori felütése még akár jónak is mondható, bár eredetinek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető. És nagyjából itt ki is merül a Follia: Dear Father igen kevéske puskapora is. A hangulatot szinte azonnal agyoncsapja az idegtépő játékmenet és irányítás. Nem tudom, Marcus mit szívott, de olyan sebességgel közlekedik, mintha meztelen lábbal üvegszilánkon sétálna. Nem baj, gondoltam, majd kipeckelem a shiftet és végigfutok a játékon. Aham, majdnem. Emberünk futási sebessége nagyjából 0,000001%-kal gyorsabb a gyalogosnál... Nem tudtam nem észrevenni, hogy ez egy, a játékidő kinyújtására irányuló pofátlanul elsunnyogott módszer.

Follia: Dear Father teszt – Atyám...

De ezzel még nem is lenne olyan nagy baj, hozzá lehet szokni az alvajáró nyugdíjas lajhár tempójához. Csakhogy a játékmenet többi része is épp ennyire fájdalmas. Hősünk kezdetben egy mezei zseblámpával és egy öngyújtóval szerelkezik fel. Előbbi úgy zabálja az elemet, mint egy olcsó kínai lézerpointer, utóbbival pedig épp csak futni nem lehet, mert kialszik (pedig ránézésre egy hamisítatlan Zippo, ami azért nem alszik el olyan könnyen...). Még ezt is meg lehetne bocsátani, mert a pályán a lehető leglogikátlanabb helyeken bele lehet botlani ceruzaelemekbe, amiket aztán kézzel kell állandóan cserélgetni a legelső Resident Evil játékokat idéző inventoryn keresztül. Azt viszont már sehogy sem tudtam megemészteni, ahogyan a zseblámpa viselkedik. Messzire még úgy-ahogy teszi a dolgát, bár a fénykör mérete finoman szólva is elég szűkös, körülötte pedig szó szerint alig látni valamit. Ettől pár perc alatt simán megfájdul az ember feje az állandó szemmeresztgetéstől. Amikor viszont közel megyünk egy tereptárgyhoz, mondjuk megnéznénk egy íróasztal tartalmát a sötétben, nos akkor olyan, mintha hősünk direkt az asztal alá dugná a lámpát. Egyszerűen nem lehet rendesen fókuszálni... Tudom, hogy ez egy könnyen javítható hiba, de ettől még rettentő irritáló élmény.

De mivel egy horror-kalandjátékról beszélünk, essék szó a ránk vadászó szörnyekről is. Nos, az első klisés ijesztgetések még nagyjából ülnek, bár meglepetést csak nagyon ritkán okoznak. Van itt szokásos hirtelen felröppenő madár, fura zajok a hátunk mögül vagy épp sejtelmesen eltűnő árnyak és alakok a félhomályban. Nem marad el a kötelező háttal ülő kisgyerek, ahogy a még inkább kötelező szellőzőben kúszás-mászás sem. És persze, hogy jön valami izé utánunk a csövekben, amiket csak a legutolsó utáni pillanat után tudunk bezárni egy ráccsal. A játék azzal hirdeti magát, hogy sosem tudhatjuk, melyik sötét sarokból ugrik ránk az ellen, nos ez tényleg így van. Csak épp ez a legkevésbé sem ijesztő, sokkal inkább rém bosszantó.

Follia: Dear Father teszt – Atyám...

Hogy valami jót is mondjak a játékról, a látványvilág – szigorúan egy egyértelműen alacsony költségvetésű indie projekthez mérten – egészen korrekt. De nagyjából tényleg ennyiben merül ki az egész. Sajnos a Follia: Dear Father esélytelen rá, hogy ebben a műfajban akár csak említés szintjén is fennmaradjon. Ha valakit vonz a fegyver nélküli menekülős túlélőjátékok világa, akkor a bevezetésben felsorolt alkotásokat tudom neki jó szívvel ajánlani. Ha viszont valami frissebb élményre vágyik, akkor is ott lehet még a Song of Horror, amely hasonló eszközökkel operál. De a Follia: Dear Father leginkább elrettentő példának jó: az, hogy van egy jónak tűnő (de cseppet sem eredeti) ötleted, és valamennyit konyítasz a programozáshoz és/vagy a grafikához, még nem biztos, hogy elég egy jó játékhoz. Sőt...

A tesztpéldányt a játék fejlesztője biztosította.

Kattints, ha érdekesnek találtad a cikket!

Pozitívumok
  • A grafika egy indie fejlesztéshez mérten korrekt
Negatívumok
  • Fájdalmasan lassú, darabos, esetlen, körülményes irányítás
  • Kliséhegyek, érdektelen történet

További képek

  • Follia: Dear Father
  • Follia: Dear Father
  • Follia: Dear Father
  • Follia: Dear Father
  • Follia: Dear Father

Follia: Dear Father

Platform:

Fejlesztő: Real Game Machine

Kiadó: Destructive Creations

Megjelenés:
2020. április 30. PC
n/a: PS4, X1

» Tovább a játék adatlapjára

GeryG

GeryG
2010 végén csatlakozott a PC Dome cikkírói csapatához, pár hónappal később pedig már hírszerkesztőként is tevékenykedett. Már több mint 17 ezer írásos anyag fűződik a nevéhez a magazinban, amivel a képzeletbeli dobogó csúcsán áll.

HOZZÁSZÓLÁSOK

Még nincs hozzászólás, légy Te az első!