Amikor 2009-ben először játszottam a Spintires techdemójával (ami akkor még Pavel Zagrebelny egyszemélyes projektje volt, és meg is nyert vele egy Intel által szponzorált versenyt), már akkor tudtam, hogy ez lesz az az autószimulátor, amelyre mindig is vágytam. A terepjárózás sziklamászós része sosem vonzott, a dagonyázás annál inkább. Esélyt adtam mindennek, volt Terep 2, Test Drive Off-Road, a magyar Screamer 4x4 és Insane, de sajnos az akkori technika még nem igazán tette lehetővé, hogy a sár és a terep élethűen legyen modellezve (érdekességképp a fentiek közül az 1996-os Terep 2-ben volt egyedül deformálható terep).

A Spintires végül is beváltotta a hozzá fűzött reményeket, amikor 2014-ben megjelent, és elég komoly rajongói bázis alakult ki körülötte. És hogy miért beszélek a Spintiresről, ha tesztalanyom valójában a Mudrunner folytatása? Nos azért, mert a fent említett Pavel és az ST-t kiadó Oovee között úgy elmérgesedett a viszony, hogy Pavel lelépett egy másik céghez, ahol kiadták a lényegében az ST-vel egy az egyben megegyező Mudrunnert. A két játék azóta külön utakon jár, a Spintires is kapott új frissítéseket és DLC-ket, a Snowrunner azonban a Mudrunner hivatalos folytatása. Méghozzá milyen folytatása! Lényegében amióta elkezdtem a tesztelést, nem tudom abbahagyni, annyira addiktív.
Az eredeti Spintires legtöbbet kritizált része a monotonitása volt. A faszállításon kívül nem voltak más küldetések, nem volt fejlődés, nem tudtunk új járműveket vásárolni vagy tuningolni. A Snowrunnerben ezzel szemben bőven száz fölötti küldetés érhető el, amelyek kellően változatosak is: elakadt terepjárókat kell például kihúznunk a sárból, földcsuszamlás miatt lezárt útszakaszhoz kell építőanyagot szállítanunk vagy egy híd újraépítésében kell segédkeznünk. Sokféle rakomány érhető el, amelyeket raktárakból, gyárakból, vasútállomásokról kell felkapnunk, de sokszor elég csak elvontatnunk egy már megpakolt pótkocsit. A feladatok teljesítéséért pénzt és tapasztalati pontot kapunk, amelyekkel újabb és újabb alkatrészek, felépítmények válnak elérhetővé. A játékban összesen 40 féle jármű kapott helyet, a sima terepjáróktól a különböző tehergépkocsikig. Sajnos licencelve csak a nyugati típusok vannak, az orosz (szovjet) járműpark fantázianeveken fut (ez elég gyakori jelenség), de azért könnyen felismerhető a Lada Niva vagy a GAZ-69, az olyan szörnyekről nem is beszélve, mint a 8x8-as BTR-80 egyik variánsa. A járművek és alkatrészek egy része megvásárolható, másik része a pálya felfedezésével érhető el.

A „watchtower-rendszer” megmaradt: a pályán szétszórt kilátókhoz kell valahogy eljutni (nem mindig egyszerű), így lehet felfedezni a térképet és az elérhető új küldetéseket. A térképen benzinkutak, farmok, raktárak találhatóak, de a legfontosabb mindig a garázs, ahol a már megszerzett járműveinket tárolhatjuk és fejleszthetjük. A garázsok között szabadon pakolhatjuk át a járműveket, de egy jármű egyszerre csak egy pályán tartózkodhat. Összesen 11 pálya érhető el három, egymástól markánsan különböző régióban: az amerikai Michiganban és Alaszkában négy-négy, míg az oroszországi Tajmir-félszigeten három. Ez amúgy a nehézségi szint is, és bár Michigan is tudja kihívások elé állítani az embert, amíg nincs megfelelően feltuningolt és felszerelt járműparkunk, a Tajmir-félszigeten nagyjából esélyünk sincs teljesíteni egyetlen küldetést sem.
A játék legerősebb része a fizika, és így a vezetési élmény. A terepet elképesztően élethűen modellezték le, a járművek mozgása szintén nagyon jó, talán csak a könnyebb terepjárók csúszkálnak jobban a kelleténél. Máshogy mozog autónk a hóban, a sárban vagy a mocsarasabb területen (utóbbiban mondjuk gyakran sehogy), és rengeteg függ a felfüggesztéstől, a gumitól. Rettentően fontos társunk a bajban a terepfelező és a differenciálzár, a kapcsolható összkerékhajtás, és ha mindig kötél szakad (;-)), a csörlő. Ezekből is többféle van, és amíg egy „könnyű” kéttonnás pickupot rábízhatunk egy kisebb fára is, ugyanazt a fát gyökerestől tépi ki egy megrakodott nyergesvontató. Az irányítás nagyban hasonlít a Spintires/Mudrunnerben megismertekre, a kamera – sajnos – továbbra sem mindig azt akarja, amit mi szeretnénk, és továbbra is nagyon fontos egy kormány vagy egy kontroller. Sokszor az egyetlen dolog, amit el kell kerülnünk, hogy a járművünk „beássa” magát, ehhez viszont nagyon finom és óvatos gázadásra van szükség, ami billentyűzettel szinte lehetetlen. A rakodás, ahogy az előző részekben, ismét történhet manuálisan (magunk kezelve a darut) és automatikusan. Én még mindig nagyon szeretek elszöszmötölni ezzel, és jó hír, hogy gamepadről most már az egész játék irányítható – a Spintiresben még sokszor kellett az egér/billentyűzet után nyúlni.

Érdemes megemlíteni, hogy a játék a megjelenéstől kezdve támogatja a modokat, a hivatalos oldalon már most száz fölötti ezek száma, és ez napról napra növekszik. Az előző részekben is ez adta a játék lelkét, és ez most sincs másképp. Aki például ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy a Tesla Cybertruckját vezesse az orosz tajgákon, az már most megteheti, de vannak olyan modok is, amelyek a fizikát finomhangolják. A képet magukért beszélnek, a grafika gyönyörű, a zenék passzolnak a játékhoz, a motorhangok is nagyon jók. Pár dolog hiányzik csak, például a „hardcore” mód (manuális váltó vagy a kikapcsolható „rescue” funkció, amivel egyetlen gombnyomásra visszakerülünk a garázsa – bár persze nem kötelező használni), és néhány apróbb bug is benne maradt játékban, amelyeket általában egy gyógyhatású újraindítás megold. Talán a kezelőfelület az, ami itt-ott picit körülményes, de megszokható.
A Snowrunner nálam abszolút teljesítette a kitűzött célokat, számomra már most az év szimulátora, és ahogy látom, már most rengeteg új rajongót szerzett magának, a régiek pedig nagyrészt elégedettek. A játék egyelőre csak az Epic Game Store-ban érhető el – részemről ez ugyan teljesen mindegy, többen azonban ezt nehezményezték, ahogy az lenni szokott. Ez azonban senkit ne tántorítson el a játéktól, mert a Snowrunner egyértelműen a legjobb offroad szimulátor jelenleg a piacon.