Hosszú-hosszú évek várakozása ér véget néhány napon belül rajongók milliói számára, amikor többszöri halasztás után végre tényleg megjelenik a Naughty Dog legújabb játéka, a The Last of Us: Part II. A stúdió nevét a legtöbben mára az Uncharted szériával kötik össze (bár már jóval előtte letették a névjegyüket a Crash Bandicoottal és a Jak and Daxter szériával). De azt talán egyetlen rajongó sem vitatja, hogy az eddigi legerősebb, legkeményebb játékuk a 2013-as The Last of Us, a PlayStation 3 egyik utolsó nagy exkluzív címe volt. Akkor a stúdió kerek perec kijelentette, hogy az egy kerek egész sztori, és biztosan nem készül hozzá folytatás, dacára annak, hogy eddig gyakorlatilag minden franchise-ukat minimum trilógiává bővítették. Nos, szerencsére ez a kijelentés végül nem állta meg a helyét. Azt ugyan nem tudnám megmondani, hogy a The Last of Us is kap-e majd a jövőben annyi részt, mint az Uncharted, a Crash Bandicoot vagy a Jak and Daxter, de egy, a tökéletesség határát súroló folytatásnak már most örülhetünk.
Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már a premier előtt is belevághattam az új kalandba, amiről azonban egyelőre még csak általánosságban, a sztorit vagy a játékmenetet részletekbe menően nem taglalva tudok mesélni. Éppen ezért most nem is fogok egy szót sem ejteni a sztoriról, ahogy arról sem, miben változik a játékmenet az immár hét éves első részhez képest és miben nem. Azt viszont már most is elmondhatom, hogy a The Last of Us: Part II olyan szintű részletességet mutat fel, ami után még az Uncharted 4: A Thief’s End is csak egy pre-alfa demónak tűnik. Hiába van több évtizedes játékos múltam, hiába fordul meg a kezeim közt éves szinten akár száz játék is, akármennyire is gondolkozom, ilyen szintű kidolgozottsággal még soha, sehol sem találkoztam.
A The Last of Us: Part II ugyanakkor nem kínál szájtátós grafikai élményt. Hogy értem ezt? A játék, ha csak hátra dőlök, és mindenféle vizslatás, részleteket elemezgetés és próbálgatás nélkül élvezem a játékot, akkor kifogástalan, pazar, lenyűgöző. De ezt már számtalan más játékban is átéltem, hogy mást ne is mondjak, a sokat emlegetett Uncharted epizódokban vagy épp a Spider-Manben. Ha így nézem, a TLoU2 sem nyújt kiemelkedőt. Igen ám, de amint elkezdem egy picit élesebb szemmel figyelni, amint keresgélni kezdem az apróságokat, egy sor olyan részlet tűnik fel, amitől igenis elégedetten csettintek.
Pár példa. A játékban előfordul, hogy gitározik valamelyik szereplő, mi pedig ilyenkor egész közelről figyelhetjük a hangszert a kezében. És ekkor látszik a húrok pendülése, a karakter ujjai pedig pontosan játszanak rajtuk (nem csak imitálják a játékot egy animációval). Egy jelenetben Ellie kikászálódik az ágyból, ledobja magáról a takarót, ami olyan élethűen gyűrődik, mintha csak egy filmet néznénk. Ugyanígy apró, de hangulatos részlet: ahogy felül a matracon, az besüpped alatta. A fagyos tájban egy patak mentén haladva a víz szélén a vékony jég is piszok élethűen törik be a lábak alatt. Ha pedig megérintünk egy hólepte faágat, arról lehullik a hó. Később kötelekkel kell trükközni: ezek nem végtelen hosszúak, mint sok más játékban, plusz Ellie szépen fel is tekeri magának, ha úgy haladunk előre.
Szóval a Naughty Dog nem túlzott, amikor azt állította, hogy történelmük eddigi legrészletesebben kidolgozott játékát készítik. A fent felsorolt dolgok valóban apróságok, egyik sem kardinális a játékmenet vagy a sztori szempontjából. De rengeteget adnak hozzá az élményhez, és ezektől válik a The Last of Us: Part II az én szememben minden idők legélethűbb játékává. Még akkor is, ha tudom, hogy sok ilyen effekt csak amolyan beetetés az első harmadban. Később valóban direkt teszteltem a matrac süppedését egy elhagyatott házban, és az valóban nem süppedt be Ellie lábai alatt, de valahogy ez nem tudott zavarni.
De a The Last of Us: Part II nemcsak a legélethűbb, de egyben az egyik legkeményebb, legerősebb, legbrutálisabb és legnyersebb játék is, amihez valaha szerencsém volt. Időnként valóban úgy éreztem, hogy hús-vér embereket teszek el láb alól. Az ellenség folyamatosan kommunikál egymással, mindenkinek van neve, megrettennek, ha a szemük láttára vágom át valamelyikük torkát. Látszik az arcukon a bosszúszomj, míg az áldozatén a halálfélelem. És bizony a játék nem fukarkodik a vérrel sem, bizony egy-egy elbaltázott akció után Ellie is véres csonkként végzi egy kattogó fertőzött fogai közt. De nem is ettől erős a játék, hanem az eseményektől. Már az első részben is voltak olyan fordulatok, történeti részek, amelyek nagyon magukkal tudták rántani az embert. Van ismerősöm, akinek már a játék elején a család elvesztése is túl erős volt. Nos, itt sem lesz könnyebb a helyzetünk. És itt is végig hajtani fog minket egy bizonyos szándék, egy bizonyos célért fogunk küzdeni. Aligha hinném, hogy az első rész rajongói közül akár egy is csak úgy félvállról venné majd a folytatást. Nem, azt nem fogja hagyni a The Last of Us: Part II.
