„Mene, azaz számba vette Isten a te országlásodat és véget vet annak. Tekel, azaz megmérettél a mérlegen és híjjával találtattál. Peresz, azaz elosztatott a te országod és adatott a médeknek és persáknak.” – adja egy jelenés magyarázatát Károli Gáspár fordításában Dániel próféta a halálra vált Belsazárnak.
Habár a folytatás, miszerint Dárius/Dareiosz/Dárajavaus már másnap beteljesíti a jóslatot, történelmileg természetesen nem állja meg a helyét szó szerint, a kép mégis jól megragadja, milyen elsöprő lendülettel épített ki Nagy Kürosz/Kurus vérvonala egy olyan birodalmat, amelynek a lenyomata sokkal mélyebben beleivódott az egyetemes kultúránkba, mint ahogy azt rendszerint az azt megillető súllyal kezelnénk. Thermopülai perzsái számunkra egy, az európai kultúrát, a létet fenyegető arctalan végveszedelem – Perzsiának és a Királyok Királyának mindez egy szombat délután valahol a barbár határvidéken.
Már csupán ezért is örültem annyira, amiért a Field of Glory: Empires új DLC-je nem egyszerűen csak ezt az erősen elhanyagolt, noha roppant izgalmas korszakot dolgozza fel kb. az Újbabiloni Birodalom elbukásától véve fel a fonalat, de mindezt – eléggé érthetően – még Perzsiával fémjelezve is teszi. Messze nem ők a kizárólagos opciónk persze, kezünkbe vehetjük Athéntól, Spártától, a fiatal Rómától, Karthágótól át a kaledónokig és a masszagétákig mintegy 55 államalakulat sorsát. Ezek helyenként új opcionális küldetésekkel, néhány új épülettel (amelyek viszont továbbra is fél-véletlenszerűen sorsoltak egy listán) és egységgel, egy-két személyre szabott játékelemmel (pl. szatrapák lázadása, Athén és Spárta ellentéte stb.) és regionális döntésekkel érkeznek.
Okkal nem részletezem őket, ugyanis az üdítő kezdőfelállástól eltekintve ezek az itt-ott megbúvó, egyébként rendszerint jól működő újítások nem forgatják fel fenekestül az eddigi játékmenetet. Érdemes tehát a DLC-t sokkal inkább a meglévő alapjáték horizontális kiterjesztéseként kezelni, semmint mélyre ásó átdolgozásaként. Ez egyfelől fair, hiszen a DLC birtokosai nem számottevően jobb, „csak” több játékot kapnak a pénzükért, másrészt viszont a Field of Glory: Empires lényegében minden pozitívuma (pl. a papíron nagyon szellemes kultúra/dekadencia mechanika) és negatívuma vagy középszerűsége továbbra is jelen van. A rengeteg paraméter viszonylagos bonyolultsága nem igazán eredményez összességében komplex és különösebben jutalmazó játékmenetet, az ütközetek exportálásának és FoGII-ben történő futtatásának lehetősége pedig elég esetlen ahhoz, hogy a játékosnak az esetek döntő többségében ne legyen kedve szerencsétlenkedni vele.
Amennyiben tehát számtalan komfortos órát töltöttél már az Empiresszel, akkor a Persia DLC az egyik legjobb dolog, ami történhetett a játékoddal, a durván 13 eurós árcédulát pedig határozottan fairnek érzem érte. A Field of Glory: Empires, mint említettem, számottevően több lett általa – ám nem különösebben jobb. Továbbra is ugyanaz a mocskosul vastag szabálykönyvvel érkező, hangulatos táblajáték, ami viszont valójában sok kockadobást és csalókán kevés lépést kínál játékosának. Bár még feltehetőleg le fogok ülni elé néhány órára, hogy sakkozgassak Lüdia gazdasági erejével vagy az athéni tengeri szupremáciával, a digitális Perzsia közel sem tett akkora benyomást rám, mint a valódi.
