Desperados III teszt – Egy klasszikus méltó folytatása

A Mimimi Games 2016-ban jelentkezett utoljára új játékkal, ez volt a rétegjáték volta ellenére is hatalmas sikert elért Shadow Tactics: Blades of the Shogun. A siker receptje nem volt bonyolult: fogtak egy méltatlanul elfeledett műfajt, picit leporolták, írtak hozzá egy korrekt történetet, megfűszerezték pofás látványvilággal, majd az egészet egy csipetnyi korszerűsítés után már tálalták is. Még a 2000-es évek elején jelent meg a Desperados: Wanted Dead or Alive, amely e műfaj egyik, ha nem a legjobb játéka volt. Sajnos a folytatás már említésre se nagyon volt méltó, hosszú évekre el is tűnt a süllyesztőben a franchise, és vele együtt a műfaj is. Ezért is volt különösen örömteli, amikor a Shadow Tactics sikere után kiderült, hogy a Mimimi Games készíti el a harmadik részt, a Desperados III-at. A premierre már tényleg csak pár napot kell várni, de nekem volt szerencsém már előbb belevetni magam Cooper és bandája eredettörténetébe.

Mert bizony a Desperados III egy előzmény vagy eredetsztori, vagyis időben valamivel az első játék előtt játszódik. Bevallom férfiasan, már csak nyomokban emlékszem annak a történetére, de azért még derengenek képek egy szektáról és vonatrablásokról. Illetve arról, hogy főhősünk, John Cooper az őt kísérő banda néhány tagját már akkor régről ismerte. Egészen pontosan két ilyen arc volt: Doc McCoy és Kate O’Hara. Nos, a Desperados III részben a velük való megismerkedésről szól, de persze ez csak egy pici szelete a teljes történetnek.

A játék kvázi tutorial része mindjárt egy még nagyobb ugrás visszafelé az időben, amikor John állán még épp csak serkenni kezd a szőr. Az ifjú titán elkíséri fejvadász apját egy küldetésre, ahol számot adhat eddig felszedett tudásáról lopakodásból, figyelemelterelésből és később célbadobásból is. Ám amikor igazán komolyra fordulnának a dolgok, akkor a papa hátrahagyja fiát, hogy amíg ő elintézi az elintézni valót, az szorgosan gyakorolja az akkoriban még nem olyan biztos kezű célba dobást. Ezzel el is érkezünk a játék tényleges idejébe, vagyis ugrunk néhány évet. John már felnőtt, aki épp egy vonaton robogna következő célpontja felé, amikor is a vasparipát banditák állítják meg. Itt ismerkedik meg Doc McCoy-jal, akivel gyorsan rendet is vágnak a banditák sorai közt.

A további küldetésekben szép fokozatosan gyűjtjük magunk köré a társakat: a doki után Hector Mendozával találkozunk (aki nem kicsit emlékeztet megjelenésében Bud Spencerre, és az ereje is hozzá hasonlítható), majd Kate O’Hara is felbukkan, nem is akárhogy. Végül a sokat megélt varázslónő, Isabelle Moreau is csatlakozik a díszes társasághoz. Mondanom sem kell, hogy mindegyik bandatag teljesen eltér a többitől, mind személyiségében, mind tudásában. John amellett, hogy mesterien bánik a revolverrel, a késdobálás mestere, egyben a csapat legagilisebb tagja. Eleinte egyedül ő képes felkapaszkodni köteleken és falakat borító futónövényeken. A doki méreginjekcióval öl, emellett egy átalakított, hangtompítós pisztolya is van, amellyel mesterlövész szerepet is betölt. És persze felcserként is tevékenykedik, ha szükség van rá.

Hector az izom a bandában. Előszeretettel használja Biancát, a gigantikus méretű medvecsapdáját, de emellett egy sörétes puskával és egy baltával is fel van fegyverkezve. A legkeményebb ellenségekkel (itt Long Coat néven futnak) egyedül ő képes elbánni, emellett ő egyszerre két hullát is tud cipelni. Ha Hector az izom, akkor Kate a báj és kellem. Ezt ki is használja, álruhában szinte bárkit képes elcsábítani. Nemcsak az ellenség figyelmét tudja a végtelenségig lekötni, de a butábbakat egy rövid időre el is tudja csalogatni az őrhelyéről. Emellett tüsszentőport is tart magánál, amivel az őrök látását zavarja össze egy időre. Végül, de nem utolsósorban Isabelle az egyik legérdekesebb karakter. Feketemágiával képes az ellenséget totál összezavarni, sőt, még egy időre az irányítása alá is vonni (ehhez viszont véráldozatot kell bemutatnia!), így ráveheti arra is, hogy a társai ellen forduljon. Ami viszont ennél is érdekesebb, hogy két ellenséget össze is tud kötni, vagyis amint az egyikkel végzünk, ugyanúgy azonnal meghal a másik is. Ő is Johnhoz hasonlóan ügyes, képes felmászni az indákon.

A karakterek diverzitására tehát aligha lehet panasz. Azt viszont meg kell említeni, hogy némi kreatív spórolás itt azért tetten érhető, ugyanis egyik-másik karakter képességeiben kísértetiesen hasonlít a Shadow Tactics hőseihez. Hogy ez baj-e? Azt nem mondanám, mivel mindegyikük tökéletesen illeszkedik a Desperados III világába, tudásukra pedig tényleg szükség van a feladatok teljesítéséhez. Ha pedig a karakterek változatosságát megemlítettem, akkor meg kell említenem a pályákét is. Elmondható, hogy mindegyik térkép gyökeresen eltér az előzőktől, szerencsére nyoma sincs az önismétlésnek, sőt! A készítők még arra is figyeltek, hogy a Johnék minden pályán az adott helyszínhez és küldetéshez illeszkedő megjegyzéseket tegyenek, amikor irányítjuk őket. Itt megemlíteném a zseniális szinkront és a nagyon jól megírt dialógusokat is.

Ami pedig a játékmenetet illeti, nos, e téren sem nagyon tudok mibe belekötni. Legfeljebb abba, hogy nagyon sok ötletet emeltek át a Shadow Tacticsből a fejlesztők, de ez megintcsak nem baj, mivel ezek zöme egyébként is e stílus sajátja, így fura is lenne, ha kimaradtak volna. A pályákon mindig ugyanazt fogjuk csinálni, de mégsem érezzük sosem unalmasnak vagy ismétlődőnek. Köszönhető ez a környezet változatosságának, a különböző céloknak és persze a rengeteg (csak a pályák első teljesítése után felfedett) achievmenteknek. A hangsúly végig a lopakodáson, az ellenséges karakterek viselkedésének kiismerésén és a rendszerben elrejtett hibák kihasználásán van. Sokszor előfordul, hogy egy-egy terület elsőre bevehetetlennek, átjátszhatatlannak tűnik, de kellő türelemmel vagy kis ügyeskedéssel mindig megtalálhatjuk a gyenge láncszemet. Olyan ez, mint a Sudoku: minél több számot találunk meg, annál könnyebbé válik a folytatás. Itt is ugyanez van: ahogy egyre több őrszemet likvidálunk, úgy nyílik meg az út a többiekhez.

De nem kell ám kötelező jelleggel kinyírni mindenkit, sőt! Sokszor kijátszhatók az őrszemek vérontás nélkül is, de akár dönthetünk a pacifista megközelítés mellett is. Azaz nem megöljük az utunkba kerülő őröket, hanem kiütjük, megkötözzük és elrejtjük őket. A pályákon mindig vannak olyan részek, ahol balesetnek álcázhatjuk egy-egy áldozatunk halálát: állatokkal ökleltethetjük fel őket (apró, de mókás részlet, hogy a lórúgás csak kiüti az embert, a bika viszont szarvával felnyársalja), farakásokat, harangot, esetleg sziklákat pottyanthatunk a fejükre. Érdekes, hogy bár a sztori a vadnyugaton játszódik, a legeslegritkább esetben nyúltam a revolverekhez, mivel a csendes megoldás mindig jobb.

Ahogy a Shadow Tacticsben, úgy a Desperados III-ban is a legjobb barátunk a Quick Save funkció, ami ráadásul három mentést is tárol. Így, ha véletlenül épp egy lebukás előtt mentünk, akkor is vissza lehet lépni egy korábbi mentésre, hogy korrigáljuk a bakit. Persze akkor sincs baj, ha lebukunk, és riadót fújnak. Ilyenkor épp csak még egy-két tucat őrszem özönlik a pályára, akik mind minket kezdenek keresni. Ekkor sincs minden veszve, továbbra is maradhatunk az osonós módszer mellett, csak épp sokkal nehezebb lesz. Vagy megpróbálkozhatunk a zajosabb kitöréssel, de mivel minden karakterünknél csak igen limitált a lőszer, ez aligha vezet hosszú távon célra.

A Desperados III látványvilága egész egyszerűen remek. Persze közelről megvizsgálva egy-egy modellt, felfedezhetők hiányosságok, elnagyolt részletek, de az összhatás akkor is kifogástalan. Az animációk is nagyon jók, a pályadesign pedig egyenesen zseniális. Ehhez jön még a remekül sikerült optimalizáció, még egy agyonzsúfolt pályán sem döcög a játék. És én a magam részéről különösebben feltűnő bugokkal sem találkoztam.

A Mimimi Games nagyszerű munkát végzett. Azt viszont hozzá kell tenni, hogy a Shadow Tactics ehhez nagyon-nagyon stabil alapot nyújtott. Biztosan lesznek olyanok, akik túlságosan is sok hasonlóságot fognak érezni a két játék között, és rásütik majd, hogy ez csak egy újraskinezés. De én azt mondom, hogy ha van is némi igazság ebben, ezt negatívumként nem lehet felróni a Desperados III-nak. Mert így is nagyszerű lett, egy olyan műfaj képviselője, amiből minden hétre elférne egy újabb játék. Vannak benne azért új ötletek is, mint az időzített parancsok, szóval azért próbálkoztak a srácok az előre lépéssel is. A Shadow Tactics pazar volt, a Desperados III nem különben. Kíváncsian várom, mi lesz a stúdió következő lépése. Esetleg egy Shadow Tactics II? Vagy egy Desperados IV? Én azt se bánnám, ha esetleg a Kalypso Media rájuk bízná a Commandos széria folytatását, vagy lecsapnának a kevésbé ismert Robin Hood: The Legend of Sherwoodra.