Egyszerű városi gyerekként néha jól esik magam mögött hagyni a nyüzsgő betonrengeteget, és kiruccanni egy kicsit vidékre, hallgatni a madarak csicsergését, a patak csobogását vagy éppen egy szénabálán fekve számolgatni a csillagokat. Ez a bukolikus táj vezette az Atomicrops névtelen főhősét is egy távoli farmra, azonban az emberek gyarlósága és nem utolsó sorban egy több megatonnás nukleáris robbanófej gyors és határozott véget vetett az idilli világnak. Felocsúdva a nagy világégésből, az utolsó élő emberek egyikeként célunk az, hogy felvirágoztassuk saját farmunkat, és megvédjük azt a rá leselkedő mutáns lényektől.

Ezzel a felütéssel kezdünk hát bele kalandunkba, amelyben pár percenként változunk át békés farmerből dühöngő gépfegyveres őrültté. Míg napközben földet ásunk, vetőmagot ültetünk, trágyázunk és öntözünk – bízva abban, hogy kis GMO-s zöldségeink és gyümölcseink mihamarabb beérnek –, addig éjszaka az atomrobbanás utáni posztapokaliptikus világban ragadt mutáns nyuszikat, bogarakat, bölényeket és egyéb élőlényeket kell likvidálnunk, hogy megvédjük életünket és hőn szeretett farmunkat.
A három-négy perces tutorial tökéletesen összefoglalja a játék lényegét, így kvázi azonnal bele is vethetjük magunkat a féktelen akcióba. Az egyes évszakok a valóságnak megfelelően 3 hónapra tagolódnak, amelyek során pár percünk van új növények elültetésére, gondozására és az aratásra, míg amikor leszáll az éj, hullámokban támadnak ránk az ellenfelek. Az évszakokat egy-egy keményebb bossharc zárja le, amelyben hasznosíthatjuk a játék során megszerzett tudásunkat és a temérdek extra felszerelést. A bázisunkként szolgáló városban ugyanis kesudióért (CASHew, haha) cserébe számos érdekes dolgot zsákolhatunk be. Új fegyvereket kaparinthatunk meg, így könnyebben ritkíthatjuk meg az ellent, extra életet, új zöldségeket és gyümölcsöket vásárolhatunk, haszonállatokat állíthatunk szolgálatunkba – ez utóbbi hatalmas segítség a játékban – de, akár az igaz szerelmet is meglelhetjük, ha elegendő rózsát tudunk összegyűjteni a játék során.

Az Atomicrops is azok közé a roguelite játékok közé tartozik, amit baromi könnyű elsajátítani, még a magamfajta, nem Pókember reflexekkel rendelkező játékos számára is. Pár környi játék után azonban csak úgy kapkodja a fejét az ember, hiszen nem elég a farmot rendben tartani, rohanni kell új területeket felfedezni, de közben már megy is le a nap és támadnak a férgek. Egyetlen unalmas pillanata sincs a játéknak, az adrenalint végig képes magas szinten tartani. A felülnézetnek hála tökéletesen belátjuk a teljes pályát, a játék egyszerű irányítása – a WASD-on és pár billentyűn kívül nem kell mást használni – és az egérrel pofonegyszerűen 360 fokban mozgatható főhősünknek hála igazán intenzív harcban lehet részünk. Pár óra után pedig már otthonosan mozgunk majd a pixelkörnyezetben, amely minimalista megjelenítése ellenére kellemes látványt nyújt a szemnek, az egymástól erőteljesen elkülönülő színek pedig nagyban segítik a játéktérben való eligazodást.
Amennyiben József Attila Kertész leszek c. költeményének minden sorát megfogadtuk, és gondos gazdaként jártunk el, úgy az évszakok végén szüreti mulatságot rendez számunkra polgármester a városban, ahol lufiáradat és konfettieső vár reánk, a minket ünneplő tömeg kíséretében.

Az Atomicrops jó példa arra, hogyan lehet látszólag egymással nem kompatibilis játékstílusokat kombinálni, és azt egy szórakoztató eleggyé formálni. A gyors és egyszerű játékmechanika, valamint az, hogy a játék folyamatosan számonkéri az addig tanult dolgok gyakorlati alkalmazását, az egyébként hasonló játékokban kissé túltengő piac üde színfoltjává teszi az alkotást.