Hosszas várakozást követően jelent meg tavaly ősszel PlayStation 4-re Hideo Kojima rejtélyes AAA-kategóriás projektje, egyúttal első alkotása a Metal Gear Solid V, a lelőtt Silent Hills, valamint a Konamitól történő igen csúnya elszakadás óta. A Death Stranding gyakorlatilag jött, látott – és hol győzött, hol csak fejüket vakargató játékosokat hagyott maga után, akiknek egy része talán a mai napig töpreng azon a mély kérdésen, hogy ez mégis mi az ördög volt.
Kojimáról ugyanis sokan sejtették, hogy a Konami és a mainstream ipar bizonyos mértékig jótékony keretek közé szorították őrültebb, elborultabb ötleteit, ezek hiányában pedig a Death Stranding, amelynek konkrét játékmenetét, stílusát csak nagyon apró részletekben csepegtették a megjelenésig, egy példátlanul őrült utazásnak ígérkezett, majd végül talán az utóbbi idők egyik legmegosztóbbjának is bizonyult. Számos elemét ugyanis még bevállalósabb indie fejlesztők sem merték volna megjátszani – nemhogy egy AAA kategóriás, a Sony által kiadott cím esetében.
Death Stranding teszt - Ilyen lett Hideo Kojima legújabb játéka
FedEx-szimulátor, avagy mit élnek át a csomagok, amiket az Amazonról rendelsz.
A játék alternatív jövőjében egy csak Death Strandingként emlegetett kataklizmikus esemény elmosta az élet és halál közti határt, egyúttal ízekre tépte a civilizációt, és kiirtotta az emberi faj jelentős részét. Az eseményt követően az elhunytak úgynevezett nekrózis folyamatba lépnek, amelynek végén egy kisebb atombomba erejű robbanást idéznek elő, és egy úgynevezett BT-t (partravetettet), élet és halál közt megrekedt túlvilági lényt hagynak hátra maguk után, amely ezt követően láthatatlanul tovább bolyong, különböző anomáliákat előidézve és élőkre vadászva. A darabjaira szakadt társadalmat a szállítók tartják össze, valamint egy új nyersanyag, a khiral, amelyek révén az izolált csomópontok és városmaradványok összekapcsolhatóak. Ilyen szállító főhősünk, a Norman Reedus által alakított Sam Porter Bridges is, aki további két különleges képességgel rendelkezik: a DOOMS szindrómával, amelynek révén képes érzékelni a BT-ket, és jobban rá tud hangolódni a BT-k érzékelésére és elkerülésére használt, testpáncélra szerelt, mesterséges méhekben tárolt Bridge Babykkel, valamint repatriált, vagyis elhalálozása után bár ugyanúgy egy kisebb robbanással távozik az élők sorából, mint bárki más, képes feltámadni, és némi kényszerpihenőt követően folytatni útját.
Sam célja Amerika keleti és nyugati partjainak összekötése, amelyben a BT-k mellett fokozatosan akadályozzák különböző tébolyult, fanatikus csoportok is. A játék azonban, miután mindezt egy közel kétórás gyorstalpaló során embertelen tempóban letolja a torkunkon, visszakapcsol, és átadja a helyét a színtiszta lassú kiégett ürességnek. A Death Strandingben a feladatunk ugyanis csomagok szállítása és megbízások teljesítése egy hatalmas, zord és üres világban, amelyben ellenfelünk gyakran nem is a BT-k és a fanatikusok, hanem maga a terep, egy-egy magas sziklafal vagy egy sebes sodrású folyó. A rengeteg filmrendezői képesség mellett, amelyeket Kojima lépten-nyomon megcsillogtat a díjnyertes szereplőgárda révén, egy tényt nem tagadhat el tőle senki: játékban a kiégést, a reménytelenséget és az ürességet mint hangulati elemet ennyire hatásosan és jól nem sokan találták el.
Ez az a pont, ahol személy szerint nem értek teljes mértékben egyet Balu kollégám eredeti megjelenéskor írt kritikájával sem – a Death Stranding célja ugyanis kezdettől fogva nem a rohanás, nem a lopakodás, nem az akció, hanem a küzdelem a reménytelenség, az önmagából kifordult természet és a magány ellen, néha egészen apró lépésekben – ami, ha a 2020-as év eddigi eseményeit tekintjük, sajnos brutálisan összecseng az utóbbi hónapok valóságával is. A Death Stranding gyakorlatilag műfajteremtő, megfejelve egy egyedi, kiváló multiplayer móddal, amelynek révén ugyan más játékosokkal nem találkozhatunk, az általuk lerakott tereptárgyakat, figyelmeztetéseket, csomagokat megtalálhatjuk és fel is használhatjuk, hogy megkönnyítsük Sam megbízásait, amelyek során a testére pakolt méretes pakkok egyensúlyozásától különböző biológiai igények kielégítésén át a terepviszonyokig számtalan tényezőt számításba kell vennünk.
Ám mindez természetesen csak nézőpont kérdése – nem véletlenül megosztó játék a Death Stranding. Valakinek pont a fenti elemek miatt fog tetszeni, valaki pont miattuk gyűlöli majd. Az igazi kérdés a PC-s port minősége, amellyel kapcsolatban azonban megnyugtathatok mindenkit: a 505 Games által kiadott átirat ugyanis amellett, hogy a PS4-es változat minden tartalmát hiánytalanul átemelte (ideértve a teljes magyar feliratot), még apróbb grafikai finomhangolásokat is eszközölt az alapon, helyenként részletesebb textúrákkal, magasabb látótávolsággal, olyan bravúros optimalizáció mellett, amelyek révén még egy többéves konfiguráción is gond nélkül stabilan elfut a játék. (Személy szerint a tesztgépemben ugyan Ryzen 5 processzor és 16 GB DDR4 memória lapul, a videokártya azonban egy cserére esedékes R9 380 modell, amely négy éve került bele, a Death Stranding mégis közepes beállítások és HD felbontás mellett gyönyörűen 30-60 fps között futott). Még a billentyűzetre és egérre átportolt irányítás is telitalálat – bár a teljes élményhez még mindig ajánlott inkább a kontroller használata.
Így ha esetleg az egyetlen tényező, ami visszatartott eddig a Death Stranding kipróbálásától, pusztán a platform volt, nyugodt szívvel essetek neki a PC-s változatnak – csak remélhetjük, hogy az augusztusban közelgő Horizon: Zero Dawn átirat is hasonló bánásmódban részesül majd.
