Fura ötletet valósított meg a Studio Seufz, amikor elkészítette a The Longingot. Az idle játékok műfajába érkező programban ugyanis igazából egyetlen feladatot kapunk: azt, hogy főhősünkkel, a földalatti birodalom királyának egyetlen alattvalójával 400 nap elteltével ébresszük fel az uralkodót. És hogy ez alatt csinálunk-e bármit, vagy csak hagyjuk, hogy múljon az idő, igazából teljesen mindegy, küldetésünket úgy is teljesíthetjük, hogy egyszer elindítjuk a játékot, majd kilépünk belőle, 400 nappal később pedig ismét rákattintunk Steam-könyvtárunkban a címre.
Merthogy ebben a játékban akkor is telik az idő, ha nem fut a program (és ezt nem trükközhetjük ki azzal se, hogy átállítjuk a gép óráját). A vézna kis fekete lény, Shade pedig lassan araszolgat a bányában, ha elkezdjük irányítani őkelmét. Nincs futás, nincs gyorsítás, nincs teleportálás: ha el szeretnénk menni valahova, bizony meg kell várnunk, míg főhősünk elcammog az adott helyre, akkor is, ha az húsz-harminc képernyővel arrébb van. Kis segítség, hogy egy rakás „könyvjelzőt” rakhatunk be a pályára, és akkor később anélkül is el tud jutni egy-egy pontra Shade, hogy folyamatosan irányítanánk – de gyorsabb ettől se lesz.
Persze azért vannak kisebb trükkök is. Saját szobánk falát rajzokkal díszítve például jóval gyorsabban telik az idő, amíg ott tartózkodunk, vagy ha fotelunkba leülve elkezdünk könyveket olvasgatni, az oldalanként 1 perccel csökkenti a visszaszámlálást. (Olyan művekre lelhetünk, mint például a Moby Dick, az Im-ígyen szóla Zarathustra, Aiszóposz-mesék vagy az Iliász – azaz gyakorlatilag kb. a MEK angol nyelvű változatát pakolták bele a játékba.) Persze minden oldal egyszer számít, így hiába lapozunk végig valamit újra meg újra, azért már nem jár bónusz. De ha az összegyűjtött szénből tüzet rakva tesszük barátságosabb a szobát, az is segíti az idő múlását – kivéve, ha szén helyett kénből tesszük ezt, akkor ugyanis ideiglenesen lakhatatlanná válik barlangunk, Shade pedig rövid úton távozik onnan.
Hogy ne legyen teljesen eseménytelen a 400 nap, különböző tevékenységekre is lehetőségünk van. Ha megtaláljuk a csákányt, lekalapálhatjuk vele a barlang kristályait, hogy azokkal is szobánk falát díszítsük, vagy egy-egy falat lebonthatunk a segítségével. De szerezhetünk szőnyegeket, termeszthetünk gombát, vagy ha sokat várunk, begyűjthetjük a mohatermést is a nedves helyekről, és így akár ágyat is építhetünk magunknak. Shade meg néha filozofálni is kezd a sétálgatás közben, a magányról, meg hogy egyáltalán van-e mindennek az egésznek értelme.
És igazából erre nekem se sikerült rájönnöm. A The Longing a tesztelés idején a legtöbbször valahol a monitor sarkában futott egy kis ablakban, csak azárt, hogy kiderítsem, történik-e valami izgalmas még benne, de miután elmúlt a felfedezés néminemű varázsa, már nem sok késztetést éreztem arra, hogy elindítsam a játékot, Shade-et meg visszaküldtem a szobájába.
Aztán egy napon eszembe jutott, hogy ismét bekukkantsak, és legnagyobb meglepetésemre 0-n állt a visszaszámlálás – pedig ez csak 3-4 hónappal az első elindítás után volt (otthonom kidekorálása tényleg felturbózta az eseményeket). Nosza, gyorsan szaladtam (hehe, persze... vánszorogtam) a királyhoz, majd rákattintottam a felébresztés gombra – és vártam a katarzist. Ami számomra elmaradt. A játéknak vége lett (állítólag több befejezés is van amúgy), és nem érzek késztetést arra, hogy újraindítsam.
A The Longingot talán a legjobb egy furcsa kísérleti projektnek nevezni, mintsem hagyományos értelemben vett játéknak. Persze ha valaki megelégszik azzal, hogy igen lassú ütemben felfedez egy barlangot, néha elmosolyodva főhősünk megjegyzésein – vagy esetleg a slow mozgalom aktív képviselője –, az el tud vele lenni egy ideig, de számomra inkább volt egy ingyerszegény, vontatott alkotás, mintsem egy felejthetetlen játékélményt adó program.
