A nem véletlenül nagysikerű, Birmingham bandája (Peaky Blinders) néven futó sorozatból játékot készíteni mindenképpen jó ötlet. Az első hírek és képernyőképek hatására nagyon lelkes is lettem. Szerencsésnek éreztem magam, hogy megjelenés előtt kipróbálhatom. Azonban az első benyomások nem voltak annyira eufórikusak, mint a várakozás.
A Peaky Blinders: Mastermind játék jó, izgalmas, érdekes és újszerű. Klassz, hogy a Shelby család jól ismert tagjaival keveredhetünk kalamajkába (illetve főleg abból kifele). Viszont rá kellett jönnöm, hogy számomra a Peaky Blinders sorozat esszenciája a zseniális operatőri munka, a fantasztikus zene, a sötét birminghami hangulat és persze a színészek nagyszerű játéka. Nos, mindez teljes egészében hiányzik a játékból.
Nincsen (nemhogy az eredeti színészekkel, de semilyennel) szinkron, azaz a párbeszédeket csak szövegesen olvashatjuk. Gondolom, a jogdíjak miatt az eredeti zenéket is hiába keressük, helyette kapunk egy saját zenét, ami nyomokban hasonlít az eredeti főcímre (nem rossz, de a hangulat nem jön át). A fényképezés eleve nem lehet olyan, mint a sorozatban, hiszen izometrikus felülnézetből látjuk a tájat. És a színek is inkább élénkek, mintsem olyan sötét filteresek, mint a TV-ben.
Ennek ellenére a játék elég jól sikerült. Meglepő módon viszonylag kevés benne az erőszak, és elsősorban az a cél benne, hogy a pályára mint megoldandó rejtvényre tekintsünk, és sikeresen abszolváljuk feladatainkat. Tehát leginkább úgy kell elhaladnunk mindenhol, hogy ne vegyenek észre. Mindehhez valós időben kell mozognunk: azaz nem körökre osztva, egymás után a Shelby család tagjaival, hanem egyszerre. De hogyan irányíthatunk egy ilyen szerteágazó családot egyszerre? Úgy, hogy visszatekerhetjük az időt. Ezzel nem csak az éppen irányított karakter hibáit korrigálhatjuk, hanem ha a visszatekerés után másik karakterre váltunk, akkor az előző karakterrel együtt mozogva oldhatunk meg feladatokat. Például ha két őrt egyszerre kell lenyesnünk a simléderbe varrt pengével, akkor megcsináljuk az egyik szereplővel, majd visszatekerve az időt, a másik szereplővel is odamegyünk, és így egyszerre tudjuk semlegesíteni az őröket.
Azért a legtöbbször nem erőszakot alkalmazunk, hanem valamiféle fortéllyal kell áthaladnunk: például Ada húgunk trécselni kezd egy őrszemmel, elterelve a figyelmet, addig Tommy felnyit egy csapóajtót, amelyen Arthur be tud menni, és szétrúg egy másik ajtót, amelyen már Ada is és Tommy is be tud jönni. Ha elcsípnek minket, akkor sincs nagy baj, csak vissza kell tekernünk kicsit az időt, és újra megpróbálni. A kihívást az idő jelenti: hiába párhuzamosíthatjuk a feladatokat, így is el kell készülnünk bizonyos időn belül.
Általában a körökre osztott vagy tervezgetős (megállítható valós idejű) taktikai játékokat szeretem, emiatt kicsit izgultam, hogy mennyire fogom élvezni a Peaky Blinders: Mastermind játékmenetét, de őszintén mondom, nagyon bejött. A puzzle játékokért annyira nem rajongok, de még így is tetszik ez a módszer, hogy a család tagjaival közösen kell megoldani feladatokat. Néha egyébként úgy, hogy nem is egy helyen vannak, mégis bizonyos esetekben visszacsatlakoznak egymáshoz, vagy távolról segítik egymást. Van néhány reflexfeladat (például egy vonat takarásában elkerülni az őrszemek pillantását), de ha mégsem sikerül, nem valamiféle mentési ponttól kell újra próbálkoznunk, hanem csak pár másodpercet visszatekerni.
A küldetések és a közöttük lévő festett háttérre kirakott párbeszédek ha jól emlékszem, a sorozat első évadának eseményeit dolgozzák fel, amikor a Shelby család még csak egy viszonylag jelentéktelen banda, amely piti háborút vív Birmingham többi bűnözőjével a különböző illegális tevékenységek feletti hatalomért. Ha mindeközben hallhatnánk az akcentusukkal is a szöveget, esetleg a vasműből kipattanó szikrák is animáltak lennének, akkor még vissza is hozná a hangulatot. Sajnos enélkül azonban csak az érdekes játékmenetet élvezhetjük. Illetve fantáziánkkal kipótolhatjuk Arthur elmebetgségeit vagy Tommy mélabús filozófálgatásait.
