Talán már előző tesztjeimben is utaltam rá, hogy mennyire odavagyok a roguelike játékokért, és folyamatosan böngészem a Steamet, hátha találok valamit, ami képes kiváltani belőlem azt a lelkesedést, amit anno a The Binding of Isaac számtalan végigjátszott órája alatt éreztem. Most azt is elárulom, hogy ugyanígy érzek a kártyajátékok irányában is – valószínűleg a Magic the Gathering függőségem eredményeképpen. A Toge Production legújabb játéka ezt a két műfajt, na meg egy harmadikat mos össze, így muszáj volt kipróbálnom. A stúdió már több játékot fejlesztett vagy adott ki, mint például a Coffee Talk vagy a Rage in Peace.
A 2019-es megjelenésű Slay the Spire sikere után több stúdió rákapott a roguelite pakliépítős kártyajátékok fejlesztésére, a saját ötleteikkel megspékelve. Keverték turret defense mechanikákkal (Monster Train) vagy éppen ügyességi/akció elemekkel (One Step from Eden). A Necronator pedig az RTS műfajt dobta bele a főzetbe.
Ifjú nekromantanövendékként kell felépítenünk legyőzhetetlen seregünket, és támogatnunk őket halálos varázslatainkkal, kártyák formájában. Kezdésként választhatunk két karakter közül. A Halállovag kezdőpaklija és stratégiája minél több csontváz, mágus és más hasonló élőhalott megidézésére épül, valamint varázslataival is őket tudja támogatni. A Lélek, szegény elhunyt, de nyughatatlan kislányként kedvenc játékait hozza magával a túlvilágra, és azokat tudja varázslatok formájában leidézni. Vannak óriás dühöngő plüssmacik, bohócok és mindenféle olyan gyerekjáték, amiket a gótikus kastélyok belsejeiben szoktunk csak fellelni. Idézésen kívül a Lélek a pusztító varázslatokra specializálódik.
A Necronatorral játszva paklinkat folyamatosan tudjuk tovább bővíteni. A pályán minden állomáson vagy harcolnunk kell valamelyik vár urával, akinek legyőzése plusz kártyákkal jár, vagy vásárolhatunk is lapokat és ereklyéket. Minden harcmező különböző ösvényekből áll, amelyeknek szegélye várakkal van kikövezve, a végén az elpusztításra váró főbázissal. És itt jön a dolognak az RTS része: az ellenfél folyamatosan küldeni fogja ránk katonáit, és nekünk is így kell tennünk. Az életerőnket jelző kristályunk folyamatosan manát termel, amiből a paklinkból felhúzott lapokat tudjuk kijátszani. Ha lerakunk pár csontváz íjászt vagy ork harcost, azok szépen megindulnak a legközelebbi ösvényen az ellenség felé. Mozgásukat, mint a vonatoknál, a kereszteződésekben elhelyezett váltókkal tudjuk befolyásolni. Így több sínen folyik egyszerre a küzdelem. A manát sajnos elég lassan termeli kristályunk, amit úgy tudunk orvosolni, hogy elpusztítjuk ellenfelünk előőrseit, ezzel elérve, hogy azok nekünk dolgozzanak. Ezen kívül különböző ereklyékkel szerelhetjük fel magunkat, amik bónuszokkal és általában cserébe hátrányokkal ruháznak fel.
Így kell szépen erősödő seregünkkel végigmasíroznunk a több szekcióra osztott, és meglehetősen nagy világon. Minden ilyen szekció végén szembetaláljuk magunkat az adott térség urával, így nemcsak a bázisát kell a földel egyenlővé tennünk, de magát a bosst is.
A játék grafikája nekem rögtön elnyerte a tetszésemet. Szeretem a pixel art megvalósítást, és ha nem is minden egység rendelkezik különleges designnal, a játék könnyű hangulatú és humoros. Emellett a 2,5–3D-s pályák is jól néznek ki és a kamera forgatásának köszönhetően csak ritkán van probléma a csatatér átláthatóságával.
Nem bántam meg egyetlen órát sem, amit a Necronator: Dead Wrongnak szenteltem, és a játékkal töltött órák csak nőni fognak. Viszont ki kell térni a problémákra is, mert a Toge játéka sem mentes tőlük. Úgy éreztem, hogy más hasonló játékokhoz képest a Necronator kevesebb féle kártyával és választható hőssel rendelkezik – mondjuk a közeljövőben kapunk legalább még egy választható főnököt. Viszonylag hamar sikerült kitapasztalnom, hogy melyek az igazán erős lapok, és bár lehet őket fejleszteni, ráadásul nem direktben, hanem mi magunk választjuk ki az éppen feldobott opciók közül, hogy az élőhalott tolvajaink tőreit méregbe mártogassák inkább, vagy élesítsék őket tovább. Mégis összességében hamar sikerült eljutnom a legnehezebb szintekre. Így a játék eleje túlságosan könnyűvé, már-már repetitívvé válik, míg később akár egyetlen apró hiba, félrekattintás rögtön több óra elvesztésével járhat, mert a nekromanták kristálya bizony elég törékeny. Azt mondanom sem kell, hogy a roguelite aspektusból adódóan elvesztett hadjárataink sem voltak hiábavalóak, hiszen minden szinttel további lapokat és ereklyéket tudunk a játékhoz adni.
Jelen állapotában a Necronatort azoknak ajánlom, akik hasonló szeretettel nyúlnak a fentebb említett három műfaj felé, mint jómagam. Remélhetőleg a későbbiekben megkapjuk a harmadik vezért is, és vele egy csomó új lapot, ami jelentősen megnövelheti az újrajátszási potenciálját a programnak, az jelenleg ugyanis elmarad a konkurencia mellett. Ugyanakkor nem szeretném a lelkes „kezdők” kedvét sem elvenni: a Necronator: Dead Wrong megéri az árát, de ezen játékok veteránjaként én – sajnos – elvárok egy kb. 30 órás játékidőt, ami jelenleg nincs benne a nekromantaiskolában.
