Hasonlóan a Warhammer játékokhoz lassan havi rovatot indíthatnék kizárólag retro FPS-ek részére, amelyek még ha be is vetnek valamilyen egyedi csavart, ötletet annak érdekében, hogy kitűnjenek a tömegből (lásd a Post Voidot, amiről a mai napig nem vagyok teljesen biztos, hogy mi is volt, és vajon én játszottam-e azt vagy a játék játszott engem...), egyértelműen a Doom, Heretic, Duke Nukem, Quake, Shadow Warrior és társaik által fémjelzett hőskor előtt próbálnak tisztelegni, ahhoz felnőni. A Hellboundot alkotó Saibot Studios csapata, akiknek neve az Amnesiához hasonló Doorways horrorszéria rajongóinak csenghet ismerősen, meg sem próbálta az inspirációkat és célkitűzéseket véka alá rejteni, játékuk ugyanis mintha a 90-es évek derekán készült tervekből épült volna fel mai motorral és játékelemekkel.
A megjelenést természetesen igen hosszas fejlesztés előzte meg – ha emlékeztek esetleg, a PlayDome-on már írtam korábban a Hellbound-ról, 2018-ban, egy retro lövöldéket összefoglaló cikkben, akkor ugyanis már elérhető volt az ingyen kipróbálható Survival Mode, amellyel a fejlesztők a koncepciót és a közönség érdeklődését próbálták tesztelni. Az azóta lezajlott fejlesztés eredménye a néhány hete megjelent végleges változat, amely ugyan kissé rövidke lett, hosszáért bőségesen kárpótol adrenalinpumpáló elmebajával.
Hősünk Hellgore, fajának utolsó élő példánya, vélhetően egy bűn ronda ork és egy hegyi troll gyermeke, akit bájos arca láttán szülei egy életlen balta segítségével próbálhattak maszek plasztikai műtéttel kicsinosítani, sajnos nem túl meggyőző eredménnyel. Hellgore számára szerencsére az esztétikai megjelenés nem is különösen fontos, életének értelme, célja és filozófiája ugyanis összefoglalható néhány meglehetősen primitív mondatban: „Démon jönni, Hellgore menni, lőni, belezni, kiirtani”. Kifinomult képességei pont kapóra jönnek a meglehetősen szorult helyzetbe került emberi faj számára, akiket a Pokol dimenzió seregei, Hellgore fajának is kiirtói megtámadtak, hősünk így különösebb ösztönzés nélkül megindul, hogy előbb megsemmisítse a kaput fenntartó pilléreket, majd viszonozza a népe ellen elkövetett gesztust.
Ebben segíti őt igen méretes fegyverarzenálja, amelyben megtalálható a klasszikus FPS-ek minden eleme, amelyekre szüksége is van az ellenséges sereg puszta méretei miatt – már amikor lehetősége nyílik megfelelően használni is azokat. A Hellbound ugyanis a legerősebb akkor, amikor a Survival Mode-hoz hasonlóan hatalmas nyílt területeken szabadít ránk iszonyatos létszámú ellenséges sereget – és akkor a leggyengébb, amikor hirtelen ugyanezekkel az ellenfelekkel és fegyverekkel a klasszikus FPS-ek szűk folyosókon játszódó, kulcskeresős játékmenetére vált át. Egyes szörnyek, mint például a harmadik pályán felbukkanó, egyértelműen az első Quake demon nevű ellenfeléről mintázott rém, aki villámgyors sebessége mellett hatalmas ugrásokkal terem a játékos mellett, és még normál fokozaton is pár ütéssel képes lekaszabolni hősünket, a nyílt arénakában csak igen komoly kihívást jelentettek, azonban ha a szabad tér lecsökkent, szinte azonnal frusztrálóvá váltak. A helyzeten nem sokat segít az sem, hogy Hellgore közel sem sebezhetetlen, a pályák pedig néha igen mérsékelten osztják csak a gyógyító tárgyakat az ellenfelek számához és sebzéséhez képest, de ha követjük is a játék utasítását, és az ellenfelek teteimeinek szétverésével kibontjuk a bennük rejlő tárgyakat, még mindig nem fogunk dúskálni az erőforrásokban.
A Hellbound adrenalinpumpáló akciója mellett pedig sajnos további hátulütő, hogy még a helyenként igen komoly kihívás mellett is igencsak rövidke: alig hosszabb a klasszikus Doom egy epizódjánál, a fejlesztők pedig ugyan nyilatkoztak a megjelenés óta annyit, hogy figyelembe veszik ezeket a visszajelzéseket is, konkrétumokat, például pályacsomagot, pályaszerkesztőt vagy multiplayert még nem ígértek, a játékidőt így egyedül a Survival Mode, és azon belül egymás rekordjainak megdöntögetése képes valamelyest növelni.
A Saibot Studios csapata kiválóan megértette és alkalmazta a klasszikus FPS-ek lényegét, szórakoztató elemeit, zseniális, ütős hanganyagot hoztak össze hozzá, ám alkotásuk után valószínűleg sokan úgy érezhetik majd magukat, mint egy vacsora után, ahol kiderül, hogy az előételnek hitt falatka volt a főfogás. Remélhetőleg a közeljövőben bővül még DLC-vel, pályacsomaggal, új játékmóddal a koncepció, mert az alap, ahogy azt már az ingyenes Survival Mode is sejttette, egészen kiváló, de pont emiatt sokkal többet is szívesen láttunk volna ebből az egészből. Legalább az alig 12,5 eurós árcímke összhangban is van a tartalom mennyiségével, így ennek fényében, ha kedvelitek a stílust, és nem vártok világmegváltó újításokat, nyugodt szívvel adjatok neki egy esélyt.
