Néhány nappal ezelőtt a Die by the Blade bejelentéséről szóló hírem írása közben azon filozofálgattam, hogy vajon készült-e valaha is olyan játék, amely a kardforgatást tényleg izgalmasan, hitelesen és leginkább szórakoztató formában modellezte le. Az ott felsorolt játékok mind megpróbálkoztak vele több-kevesebb sikerrel. Az én ízlésemhez talán a legközelebb a For Honor harcrendszere állt, amelyben lovagunkkal (vagy szamurájunkkal, vikingünkkel stb.) különböző harci állásokat vehettünk fel, majd abból indíthattunk támadásokat, illetve ugyanígy védekezhettünk az ellenfél támadásai ellen is. Nos, nagyjából ugyanezt a harcrendszert használja jelen röpke írásom szebb sorsa érdemes tárgya, a Griefhelm is.
A Griefhelm egy oldalnézetes párbajozós játék, amely valamikor a sötét középkorban játszódik. Kapunk benne egyszemélyes kampányt is, de annak története olyannyira érdektelen, hogy egy szót sem nagyon érdemel. Már csak azért se, mert az egészből legfeljebb akkor veszünk észre bármit is, ha két pálya között olvasgatjuk a feliratokat. Más kérdés, hogy az egész egyszemélyes kampány nem titkoltan inkább csak egyfajta gyakorlóterepnek készült, ugyanis a játék elsődlegesen inkább a multiplayer élményre gyúr. Helyben vagy online, az neki tök mindegy. Nekünk már kevésbé, mivel online, hogy úgy mondjam, nem tülekednek egymással a lovagok a szervereken a helyért. Máshogy mondva: gyakorlatilag teljesen üres az online szekció.
Nem baj, elkardozgatunk mi az MI elleni. A karrier tulajdonképpen némi szöveggel összekötögetett pályák sokasága, minden különösebb csavar vagy izgalom nélkül. Néha választanunk kell, hogy két vagy három útvonal közül merre haladjunk tovább – vagyis a teljesített pálya után a felkínáltakból melyiket szeretnénk. Mivel minden pálya után kapunk valami kis bónuszt, érdekes meggondoltan dönteni. Néhol az elvesztegetett életünket kapjuk vissza, máshol pedig fegyvert vagy páncélt, esetleg sisakot szerezhetünk. Ezek nem csak dekorációs elemek: a harcok során a védelmünket szolgálják, ahogy a fegyverek is más tulajdonságokkal bírnak.
A harcok alapvetően pofon egyszerű sémát követnek, mégis a működésük cseppet sem könnyed. Három pozícióban tarthatjuk magunk elé a kardunkat: lent, középen és fent. Ez egyszerre az adott irányból érkező támadás elleni védekezés, illetve így tudunk mi is ezekből az irányokból az ellenségre támadni. Emellett le is tudjuk könyökölni, hogy egy pillanatra védtelenné váljon, illetve tudunk még ugrani és különféle tereptárgyakra felmászni. Csakhogy a pályák olyan sivárak, hogy azt már nézni is fáj. Teljesen mindegy, hogy egy erdőben, a tengerparton vagy egy erőd valamely csarnokában vagyunk, épp csak a háttér más. A pályák nincsenek vagy legfeljebb nagyon minimálisan vannak berendezve. Az összhatás a játék egyébként is eléggé jellegtelen, fakó kivitelezésével egészen lehangoló tud lenni.
És ezen az sem sokat javít, hogy a harcrendszer hiába tűnik letisztultnak, valójában az esetek többségében nem áll többől, mint a kardunk vad lóbálásából, hátha valamelyik irányból betalálunk, és közben talán még ki is tudjuk védeni az ellen támadását. Ráadásul az MI finoman szólva sincs túl jól kiegyensúlyozva. A mezei ellenfeleket piszok könnyű lekaszabolni, mivel kvázi nem is nagyon védekeznek. Ellenben egy picit is táposabb katonát vagy épp egy pályavégi főellenfélnek kikiáltott lovagot meg legyőzni szinte képtelenség párbajban. Ő minden támadásunkat azonnal levédekezi, mi meg alig-alig tudjuk elkerülni a csapásait. És az életünk száma piszok hamar meg tud csappanni.
A Griefhelm egy érdekes próbálkozásnak indult, de olyan, mintha a készítő Johnny Dale Lonack menet közben kifogyott volna a pénzből, a szuflából vagy az ötletből. Vagy mindegyikből. Így az alapvetően jó ötletből egy legnagyobb jóindulattal is csak egy erős diplomamunkának tűnő végeredmény született. Kár érte, mert egy jó kis kampánnyal, egy picit jobban kiegyensúlyozott játékmenettel és leginkább sokkal pofásabb körítéssel ez egy jó kis kardozós játék lehetett volna.
