WWE 2K Battlegrounds teszt – Mikrobunyósok mikrotranzakcióval megtűzdelt meccsei

A tengerentúlon igen nagy rajongótábort tudhat magáénak a pankráció, ami az öreg kontinensen is rendelkezik egy erős – nem pontosan tudom, mi is itt a megfelelő kifejezés, így maradjunk annyiban, hogy – követői bázissal. Az egyszerű ember számára elképzelhetetlenül brutális összegekért gyepálják, ütik, rúgják, hajigálják, csépelik egymást a harcosok ebben a „sportágban”, és ha belopják magukat a közönség szívébe, iszonyúan híres világsztárokká avanzsálnak. Gyermekkoromban Hulk Hogan vagy Ultimate Warrior, manapság Dwayne „The Rock” Johnson, John Cena vagy a hölgyek részéről Paige, Becky Lynch, esetleg Charlotte Flair ugrik be kapásból sokaknak, ha szóba kerül ez az őrület. Közülük jó néhányan feltűntek később a mozivásznon is, így akár a showbiznisz ezen ágába is belépőt jelenthet a szorítóban való tombolás. Odaát, Amerikában hatalmas iparág épül erre a fajta szórakozásra, amely az ókori római császárok „Cirkuszt és kenyeret!” jelmondatára is épülhetne. A 2K Sports immár két évtizede hozza el nekünk a WWE (a pankrátorok világszövetségének) hivatalos liszencével rendelkező játékát ilyen-olyan formában. A tavalyi epizód csúnya leszereplése után aztán gondoltak egy merészet, és az NBA Playgrounds című árkád kosaras őrületért is felelős Saber Interactive-vel karöltve idén egy kicsit sem vették komolyra a figurát. Így született meg a WWE 2K Battlegrounds, amely az említett NBA spin-off sorozathoz, vagy a szép emlékű FIFA Streethez hasonlóan az árkád programok világába ülteti át ezt a szériát.

Kicsit sem komoly a játék.Amikor azt mondom, hogy kicsit sem komoly a játék, nagyon nem túlzok vele. Furán pici, de nem egyértelműen aránytalan bunyósokkal irthatjuk ki módszeresen a másikból a lelket az egyes meccsek során, és ha ez nem lenne elég, akkor akár aligátorok szájába, vagy emelőn lévő, rájuk zuhanó kocsik alá is hajigálhatjuk őket a neves verekedős sorozatokhoz hasonlóan interaktív pályákon. A 2K más játékaitól már megszokott módon itt is átitat mindent a mikrotranzakció, amit sajnos megintcsak durván ránk kényszerít a program. Habár bő hetven harcossal hirdetik alkotásukat a fejlesztők, amelyek száma tovább bővíthető, kezdetben alig néhány érhető el közülük, és természetesen a legnevesebbek vannak gondosan elzárva. Ugyanez igaz a program szinte minden elemére (cuccok, kiegészítők, mozdulatok, képességek stb.), amelyeket mind-mind véres verítékkel összefarmolt, vagy türelem híján kemény valós összegekért megvett játékpénz terhére nyithatunk meg. Pénzt a sztori módban való előrejutásért, a napi és egyéb feladatok teljesítéséért vagy a szintlépésért kapunk. Hogy érzékeltessem a helyzetet: párszáz fityinget dob a gép alkalmanként, a – szó valamennyi értelmében – izmosabb sztárok feloldása pedig bőven tízezer kopejka feletti összegbe fáj. Sokadszor írom le, hogy ez nagyon nem korrekt, de ez a játék valahogy méginkább ezt az érzést keltette bennem, lévén elég halvány ahhoz, hogy a legelvetemültebb rajongókon kívül bárki nagyon akarjon teperni benne az eleve meglévő tartalom feloldásáért.

Van benne játékmód dögivel.Pedig van benne játékmód dögivel, és a show szempontjából neves szakemberek adták a nevüket és a támogatásukat hozzá. A képregényes átvezetőkkel tűzdelt sztori módban a program promójában is résztvevő WWE produceristen, Paul Heyman szeretne egy új brandet indítani a WWE-n belül, és ehhez keres sztárokat, no meg némi szakmai támogatást. Az utóbbit a veterán bunyós, „Stone Cold” Steve Austin digitális képében, míg előbbit a játékosban találja meg, aki több előre kreált küllemű és harci stílusú karakter közül választhat a kampány elején. Ezek a brawler, a high-flyer, a technician, a powerhouse vagy az all-rounder típusú küzdőmódokat képviselik, amelyekbe a többi harcos is tartozik a játékban.

Természetesen most is ki-ki megalkothatja a maga virtuális bunyósát, akit a rendelkezésre álló képességekkel és cuccokkal ruházhat fel, és a kampányon kívül számos módban bevethet. Ilyen például a Battleground Challenge, ahol saját kis erőgépünkkel nyomulhatunk sok-sok ellenfélen át egyre magasabbra. Az Exhibition módban egy az egy, egy az egy az egy, vagy kettő a kettő elleni felállásban is harcolhatunk. A sima ring mellett a legendás vasketrec is megjelenik a játékban, és online is kipróbálhatjuk magunkat bárki ellen, de akár lokális multiplayer csatákba is bocsátkozhatunk a már írt egyéni, hármas vagy duó összetételben. A Royal Rumble mód is tiszteletét teszi a programban, de a ring királyává is avanzsálhatunk a King of the Battlegroundban, valamint különféle tornákon is indulhatunk.

Ha csak ezt nézzük, akkor nemigen lehet panaszunk a programra, amely nem csekély játékmóddal és tartalommal rendelkezik. A gond az, a már említett mikrotranzakciós-farmolós feloldási kényszer mellett, hogy kezdetben nagyon csekély tartalom érhető el, és valahogy az egész játék igen hamar unalomba fullad. Nem is tudom, mi tudná fenntartani az ember lelkesedését hosszabb távon, ami ne lenne káros vagy illegális. Az azért vicces, ahogy ellenfelünket belevágjuk egy jókora hüllő tátott pofájába, de ez édeskevés a dicsőséghez. Az sem segít, hogy az egyes harci stílusok képviselői nagyon hasonlóan küzdenek, csak a spéci mozdulataik mások, ami ma már egy valamire való bunyós játékban sem férne el. Nem azt mondom, hogy játszhatatlan a WWE 2K Battlegrounds, de nagyon sokat még a rajongók se várjanak tőle.

A megvalósítás sem eget rengető, még ha korrektnek is mondható. A karakterek fura ábrázolását eleinte szokni kell, de ezen túl lehet azért lépni, még ha szeretni nem is feltétlenül kell. A helyszínek – már ha megnyitottuk vagy megalkottuk őket – elég változatosak, akad köztük kül- és beltéri is, így erre se lesz panaszunk. Az Unreal 4-es motor hozza a tőle elvárható átlagot, de semmi extrát nem nyújt. Amit nagyon furcsállottam, az a mozgás töredezettsége és meg-megakadása volt. Nem fordult elő olyan mennyiségben vagy szinten, hogy játszhatatlanná tegye a programot, de egy ilyen jellegű és stílusú alkotástól nem vártam ilyet, még egy leköszönő konzol esetén sem, ami a hosszú töltési időkről is elmondható. A harcosok „játékfigura-dobozos” megoldása a shopban vicces, még ha a virtuális áruk hajmeresztő is. A zenei anyag talán a játék legnagyobb pozitívuma. Az egyéb hangok rendben vannak, de a két szakkomentátor, Jerry Lawler és Mauro Ranallo néha mintha nem ott járna, vagy másik meccset nézne. Ez amúgy nem jellemző a 2K Sports játékaira, de a PGA 2K21-ben sem volt tökéletes a kommentár. A vezérlés viszonylag könnyen elsajátítható, és a kombók, ill. spéci mozdulatok is egyszerűbben előhívhatók. A megvalósítás egészét tekintve néha azon kaptam magam, hogy akaratlanul is a Mortal Kombathoz, vagy más keményvonalas verekedős játékokhoz hasonlítom a WWE 2K Battlegroundst, de az azoknak csak egyfajta bizarr karikatúrájaként volt felfogható.

A Saber Interactive hozta el idén a tavalyi fiaskó után a kevésbé komoly, árkád jellegű alkotások térfelére átevező új WWE 2K epizódot (vagy inkább mellékágat), Battlegrounds alcímmel. A mókásnak szánt megjelenítést, a sokféle játékmódot és a bőségesnek szánt tartalmat sajnos ellensúlyozza a fura képi világ, a hamar unalomba fulladó játékmenet és az a fránya mikrotranzakció, amellyel a tartalom valójában nagyon lassan nyitható csak meg. Nem azt szeretném mondani, hogy eleve kuka az egész projekt, de a 2K Sports csapatának nagyon össze kéne kapnia magát, hogy ez a sokkal szebb napokat megélt széria ismét régi pompájában kerülhessen vissza az őt megillető helyre a sportjátékok között. Lehet, hogy érdemes lenne kihagyni egy (két, három) évet, mert ez most megint már nem először nem jött össze. Talán legközelebb.