Alapvetően fogalmam sem volt első körben, hogy mit is gondoljak az Artefacts Studio és a Dear Villagers játékáról, a címben is említett The Dungeon of Naheulbeuk: The Amulet of Chaosról (ezt a címet többet nem írom le ;-) ). A taktikai játékokat mindig is szerettem, de a humorral bőségesen átszőtt, szinte már abban ázó taktikai játékok viszont sosem kerültek nálam terítékre valamiért. Eddig.
Adott a tesztalanyban egy fantasy világ, amely nagyon ismerős valahonnan, de nem tudod hová tenni egyszerűen. Kis kutatás után aztán világossá vált számomra, hogy jelen cikkünk alanya bizony egy francia eredetű, rajongók által készített audio- és képregénysorozat, a Le Donjon de Naheulbeuk játékipari párlata. Alapvetően a világ és a sztori különböző popkulturális dolgokból és fantasy világokból táplálkozik, mint például a Warhammer világa vagy A gyűrűk ura, innen a déjà vu. Természetesen nem lenne semmi értelme az egésznek, ha nem lenne az utalásokban némi csavar, és úgy alapvetően, ha nem áradna az egész játékból egy nagyon sajátos idióta humor (a szó lehető legjobb értelmében). Mert bizony röhögni azt lehet rajta. Mint például amikor beleszaladsz Gordan Ramzi séf lágyékkötőjébe, vagy amikor első ízben találkozol a máshol nem látott dobócsirke phenomenonjával. Komolyan mondom, dobócsirke, aminek saját GYÁRI akasztója is van, hogy minden övre passzoljon.
Huh, szóval mire felfogtam volna, hogy mi is itt a lényeg, azon kaptam magam, hogy alig várom, mi jön még, amin egy jót lehet kacagni. Hiába, valahogy csípem a fárasztó humort. A történettől azonban senki ne várjon hatalmas dolgot. Van az kérem, de csak azért, hogy legyen. Adott a híres kazamata, Nahe...Naha..., ahh, mondtam, hogy én ezt le nem írom még egyszer. Tehát a híres dungeon, amelyben állítólag még soha nem járt senki, és ennek a mélyén ott van valahol a káprázatos, varázslatos szobrocska, amelynek mi a rossebért ne adtak volna szintén kimondhatatlan nevet. Ám úgy alakul a rövid tutorial rész után, hogy a második szinten egy egész kocsmát is találunk, tele mindenféle népekkel, és hát bizony nem is tűnik ez a hely olyan elhagyatottnak és sosem látottnak. Csapatunk egyik tagja viszont eltűnik egy fura amulett miatt, amelyről virít, hogy hozzá se kéne nyúlni, de ugye az arany utáni vágy mindennél erősebb bizonyos személyekben. Voilà, kész is a bonyodalom, indulhat a kincsvadászat és a nyomozás az ismeretlen után.
Ha már pedig csapat, akkor beszéljünk díszes társaságunkról. Elsőként ott van a ranger, aki az ész (szeretne lenni) a csapatban, és ő vezeti hű, elszánt barátait a meggazdagodás útján. Aztán van egy gyáva tolvajunk, egy butácska elf cicamacánk, egy proli barbárunk, egy többet erővel mint ésszel ogrénk, egy varázslónk és egy bunkó törpünk, aki csak simán törp. Ha nem lenne elég a magából humorosan kifordított fantasy körítés, akkor biztosan jót fogunk röhögni a fent említett kompánia párbeszédein, beszólásain és a kisebb nagyobb nézeteltéréseik nyomán elböfögött monológjain. Persze a későbbiekben hozzánk csapódik egy papnő, egy paladin és egy pösze trubadúrféleség is, akik mind nem lesznek állandó tagjai a csapatnak, viszont az utolsó szabad helyre betoborozhatjuk majd valamelyiküket. Szóval ezen a téren panasz nem érheti a ház elejét. A körítés fura, de hamar megszerethető.
De mi van a játékélménnyel? – kérdezhetnénk; hisz az rendben van, hogy jókat nevetünk, na de a többi? Azt kell, hogy mondjam, azzal sincs semmi gond. A játék taktikai elemeit szépen kidolgozták ,és van bennük elegendő mélység ahhoz, hogy kellően élvezhető legyen a harc a játék során. Karaktereink és az ellenfelek körökre osztott rendszerben cselekedhetnek, az XCOM-sorozathoz hasonló mezős rendszerben tudnak mozogni, és AP (action point) áll a rendelkezésükre – körönként kettő –, amivel gazdálkodhatnak. A statjaink persze itt is kihatnak a játékmenetre, kiváltképp a bátorság (courage) ami a lépési frekventáltságot tudja megvariálni. Továbbá a csipet csapat tagjai buffokat tudnak egymásnak adni, ha közel vannak bajtársaikhoz, és egyik-másiknak saját különleges képessége is van, amelyekből szintén taktikai előnyt kovácsolhatunk. Ilyen például, hogy az ogre el tudja hajítani a törpöt, ami aztán a saját képességeivel stunnolhatja is az egyik távolabbi ellenfelet. Aztán itt van még a „Randomia” rendszer is, ami megint különleges skilleket tesz használhatóvá, ha a hozzá tartozó mércét feltöltjük a szerencsétlen tettek, mozdulatok vagy események nyomán. Hamar meg lehet szokni ezt az egészet, és igazából jól hozza azt, amit egy taktikai RPG-nek kell.
A grafika egészen szép, amolyan rajzfilmszerű, ami remekül illik a humoros mesebeli világhoz, amihez felhasználták. Indie játékoknál azonban mindig van egy kis aggodalom bennem a hanghatások terén, mert hát azzal nálam nagyon meg lehet ölni a hangulatot, kiváltképp egy alaposan elrontott szinkronizálással. Itt szó sincs ilyesmiről, sőt. Kiválóak a dialógusok, remekül jönnek át a párbeszédek, és nagyon figyeltek rá a fejlesztők, hogy megteremtsék a megfelelő komikus hangulatot az egyes szinkronhangok segítségével.
Ugyanakkor sajnos minden darabja a kirakónak itt sem hibátlan. Mert hát szuper, hogy viccesek vagyunk, meg jókat kacagunk, de örökké nem lesz minden ugyanolyan jó. A repetitív játékmenet pedig pont egy olyan dolog, ami egyeseknél hamar be tudja csukni a kaput. Egy idő után az a gond, hogy minden elem elkezd ismétlődni, és bizony ez azért hosszú távon unalmassá teszi a grindolást. Plusz a játék végeztével semmi sincs, ami igazán hajszolná az embert, hogy újra neki ugorjon az egésznek elölről.
Egy szó, mint száz, habár remekül indít a program, azért egyeseknél biztos hamar unalomba fog fulladni, tehát a humor sem ment meg mindent sajna. Összességében azonban nem panaszkodom, mert remek szórakozás volt a The Dungeon of Naheulbeuk: The Amulet of Chaos (na, csak leírtam…), amit bátran tudok ajánlani a humoros játékokra vevő és a stílust kedvelő potenciális áldozatoknak.
