Rövid leszek: a Superliminal olyan, mintha a Portalt és a The Stanley Parable-t összegyúrták volna egybe, majd nyakon öntötték volna egy új játékmechanikával. Az eredmény: zseniális. Ha Te, kedves Olvasó játszottál ezzel a két játékkal és szeretted őket, felesleges továbbolvasnod ezt a cikket, nyugodtan ruházz be a Superliminalbe, garantálom, hogy remekül fogsz szórakozni.
Aki viszont több infót szeretne, annak nagyon röviden összefoglalom a két fentebb említett játék lényegét, mielőtt rákanyarodnék cikkünk alanyára. A Portal és a The Stanley Parable is azoknak az általam csak újgenerációs puzzle-játékoknak emlegetett alkotásoknak a sorába tartoznak, amelyek megújították ezt a műfajt azzal, hogy FPS-nézetet és részletesen kidolgozott történetet kaptak, és olyan hétköznapi környezetben játszódtak, mint egy irodaépület vagy egy laboratórium (jó, ez utóbbi annyira nem is hétköznapi). A lényeg, hogy a körítés teljesen reális, mindenki által ismert, látott, könnyen bele lehetett helyezkedni. Viszont olyan eszközöket és megoldásokat adtak a játékosok kezébe vagy építettek be a játékmenetbe, ami a feje tetejére állította ezt a megszokott környezetet. Ilyen volt például a portálfegyver, amellyel átjárót tudtunk létrehozni két tetszőleges pont között, mintha teleportkapuk lettek volna, amiken aztán bármit átküldhettünk, legyen az tereptárgy vagy éppen mi magunk. Ennek az eszköznek a használatával kellett továbbjutunk, kiutat keresnünk stb. Minden egyes új szoba vagy terem, ahova megérkeztünk, egy új puzzle volt, ahol a fegyveren túl sok esetben kellett például a gravitációt is segítségül hívnunk a megoldás érdekében. Ezek a játékok elképesztő népszerűségre tettek szert, véleményem szerint többek között az FPS-nézetnek, valamint a remek grafikának és sztorinak köszönhetően.
A Superliminal ugyanilyen séma szerint épül fel. A sztori egy klinikán játszódik, ahol egy álommanipulációval kapcsolatos kutatás kísérleti alanyát alakítjuk. Csupán annyi a feladatunk, hogy álmodjunk, és közben álmunkat az intézet manipulálja oly módon, hogy a perspektivikus látás „szabályait” értelmezi újra.
Mi is a perspektíva? Leegyszerűsítve tárgyak térbeliségi érzetét keltő ábrázolásmód. Magyarul a szemlélőhöz közelebbiek nagyobbnak, a távolabbiak kisebbnek látszanak. Ha a kezembe veszem a mobilomat és az arcom elé tartom, nagyon nagynak fog tűnni, míg ha kinyújtom a karom, sokkal kisebb lesz. Ha pedig lerakom az asztalra és távolodom tőle, olyan, mintha összemenne. A Superliminalben nem tudjuk kinyújtani és behúzni a karunkat, bármit fogunk meg a játékban, az fix pozícióban lesz előttünk (mint bármely más játékban is). A trükk az, hogy a magunk előtt tartott tárgy helyzetét és méretét a környezethez viszonyítja a játék. A mobilos példánál maradva tehát ha nyújtott kézzel tartom az eszközt, és úgy helyezkedem, hogy számomra úgy tűnjön megegyező méretűnek mondjuk a szoba ajtajával, akkor ha elengedem, az pontosan akkora lesz a valóságban, és pontosan ott lesz az ajtóm előtt. Képzeld el ugyanezt mondjuk egy lakóházhoz viszonyítva. Nem egyszerű ezt érthetően megfogalmazni, de talán az alábbi trailer segít az értelmezésben.
Ez a nagy trükkje tehát a Superliminalnek, és remekül is működik. Játékmenet szempontjából ez úgy történik, hogy szobáról szobára haladunk az álmunkban, és ennek a „képességnek” a segítségével jutunk tovább. Először még csak kicsinyítjük vagy nagyítjuk a tereptárgyakat, hogy mondjuk elérjünk egy peremet, vagy kapcsolókat billentsünk át velük olyan helyeken, ahova nem férünk be. Aztán persze egyre bonyolódnak a puzzle-k, és olyan tereptárgyakat is használnunk kell, amelyeken például egy ajtó van (makettház), amin át kell mennünk. Ha óriásira nagyítom ezt a dolgot a perspektíva-trükköt használva, és úgy megyek át az ajtón, akkor pirinyó méretű leszek abban a helyiségben, de lehet, hogy pont ezt kell tennem a továbbjutás érdekében.
Vannak más finomságok is még, például optikai illúziók és klónozás, de nem szeretnék minden poént lelőni. Apropó poén: a játék vicces. Két kísérőnk lesz utunk során, de csak hang formájában lesznek velünk. Az egyik egy mesterséges intelligencia, aki felügyeli az álmunkat, a másik pedig az intézet vezetője. Mindkettő remek szöveget kapott, és a történet vezetésén túl egyes megnyilvánulásaikon jókat fogunk mosolyogni. Ezen felül az intézet falain található különböző poszterek, boardok is tartogatnak érdekességeket, és maga a játék is sokszor nagyon szellemes megoldásokkal operál.
Az egyetlen dolog, ami felróható a Superliminalnek, hogy rövid. Egy szombat délután alatt bőven kijátszható. Dicséretes, hogy igyekeztek ezt ellensúlyozni a fejlesztők azzal, hogy kereshetünk elrejtett figurákat (persze ehhez minden ügyességünkre és kreativitásunkra szükségünk lesz, tekintve, hogy a perspektíva-trükk használatával tudunk csak eljutni bizonyos helyekre), illetve az első végigjátszás után kapunk egy kommentár és egy speedrun módot is. Emellett van egy Workshop is, amivel bármilyen tárgyat importálhatunk a gépünkről (bizonyos fájlformátumban) a játékba, és azt a pályákra is magunkkal vihetjük.
Minden szegletén látni a Superliminalnek, hogy a fejlesztők nagy élvezettel készítették. A perspektíva-trükk csak egy a sok közül, játék közben én végig azt éreztem, hogy le akarnak nyűgözni a készítők a szellemes megoldásaikkal, kreativitásukkal. Sikerült nekik.
